Sarah MacLean: A ​Lepke és a Láng

Frissen.

*

Fülszöveg

Devil, ​akit a bosszú és a sötétség, Beast, akit az ököljog és a düh, Duke, akit a hatalom és a múlt vezérel.

Amikor a Gazfickó megjelenik…
Amikor egy titokzatos idegen Lady Felicity Faircloth hálószobájában terem, és azzal áll elő, hogy segít megnyerni számára a herceget, a nő elfogadja az ajánlatot – egy feltétellel. Annak ellenére, hogy érte már csalódás, hisz a nagy szerelemben, méghozzá olyannyira, hogy igazi szenvedély nélkül soha senkihez sem menne feleségül.

A lady veszélyes alkut köt…
Devil, a herceg törvénytelen fia, a londoni alvilág ura, egész életében a megsemmisítő bosszúra készül, csak az alkalmat lesi. A férj nélkül maradt ladyvel végre megvalósíthatná régi tervét. Csupán annyi a dolga, hogy egy jelentéktelen, szürke kis verébből ellenállhatatlan csábítót varázsoljon, és csapdát állítson ellenfelének.

Egy szenvedélyes szerelem ígéretéért…
Csakhogy Felicity Faircloth, aki egyáltalán nem nevezhető jelentéktelen, szürke kis verébnek, gyors elhatározásra jut. Mégpedig arra, hogy neki leginkább Devil kellene. A férfi gondosan kifundált terveiben zűrzavar támad, és Devil ráébred, hogy választania kell a bosszúvágy és egy másfajta vágy között…

*

A könyv értékelése
(1-5; 5 a legjobb)

3,5 pont

Lepke. Láng. Borító.

Olyan jó könyv… lehetett volna! De ne szaladjunk ennyire előre!

A megjelenés előtt szemeztem a neten a művel, a borító már akkor valahogy olyan kétes érzelmeket váltott ki belőlem; igaz, a fülszövege valamennyire helyrebillentette az egyensúlyt. Aztán minden könyvmoly álma teljesült, amikor egy könyvesboltban azt a mondatot hallottam, hogy válasszak, amit szeretnék. (Kb. mint kisgyerek a cukorkaboltban. :D)

Magamtól valószínűleg nem vettem volna meg a könyvet, mert élőben is túlságosan frivolnak találtam a kinézetét a nagyságos lady-nek, és most valahogy inkább kicsit történelemhez közelebb álló romantikus jobban bejött volna, mint egy ponyvaszerűség, ami tényleg csak annyiban különbözött kb., hogy nem a 21. századra datálta a szerző. Arról meg már szót sem említek, hogy mennyire felvihogtam, amikor a kasszánál a “jót sikerült választani” mondat illette a könyv gerincét. 😀 Egyébként annyira semmi értékelhető nem jött ki még idén, hogy azt el nem tudom mondani; múlt héten is vagy egy órát kóvályogtam egy másik könyvesboltban, és az égvilágon semmi nem fogta meg a figyelmem. (Oké, a csillámvámpíros újabb kötetét még nem szereztem be, de még kicsit várok vele, mert szerintem horror áron vesztegetik, plusz lehet, hogy átnyálazom a korábbi részeket újra.) A borítót tekintve, viszont kivételesen jár a pacsi, hogy nem rontották el az aranyozást, és nem is kopott le, meg nem is nézett ki úgy olvasás után a kezem, mintha egy csillámpónit simogattam volna.

Kivételesen, trehányságom ellenére, egy igen hosszadalmas jegyzetet kanyarintottam olvasás közben, hogy megfejtsem azt a hatalmas rejtélyt, hogy ez a mű most a szerzőtől, miért nem jött be úgy igazán. Kiolvasva, első mondatként az hagyta el a számat, hogy ez egy igen jó könyv lett volna, ha 200 oldallal kevesebb papírt fogyasztanak el a sztorihoz. Nem mondanám unalmasnak ezt a mennyiséget, de annyira felesleges és réteshúzó módon lett bő lére eresztve egyes helyeken, hogy lehet, hogy egy pulcsit is megkötöttem volna alatta. (Nem tudok kötni, ezért ez nagy szó.) Egyébként az első 80 oldal egy csöppet unalmas és egy kicsit erőltetett, de szerencsére utána eljön az a pont, ahol más kezd el foglalkoztatni…

Pontosabban, amikor kezdi azt érezni az olvasó, hogy egy elcs*szett Rumpelstiltskin sztoriba csöppent – az Egyszer volt, hol nem volt verzióba, természetesen. (Csak parazsacska volt itt megírva az elején, és a sztori végén sem volt egy húde erdőgyújtogató tűzvész… csak szólok.) Valójában az elcs*szett itt pozitív értelemben hagyja el a szám, de ezen a ponton azért reménykedtem benne, hogy tényleg valami elementáris történet jön.

Amin totálisan kiakadtam viszont az az, hogy hogyan lehet ilyen nyelvezete egy történetnek. Ami elvileg, ha csak gondolati síkon is, de a múltban, méghozzá nem csak egy-két évvel korábban, hanem jócskán régebben játszódik. Ha megengeditek, most nem fogom összevetni, hogy a fordítás sikerült ennyire szabadra, vagy már az eredeti szöveg nyelvezete is ilyen könnyű volt, de nem egyszer vonogattam a szemöldököm pl. a tőrös bot szóhasználatra. Sétapálca tőrrel – talán… Bratyó. Testvér, báty. A használt káromkodásokat meg nem részletezném, de szerintem egy részét nem, vagy nem ilyen formában használták anno. Arról meg nem fogok most esszét írni, hogy ilyen szóhasználattal [egy könyv esetében] az olvasó figyelmének fenntartása véleményem szerint, nem épületes.

A lepke és a láng jelzőket nagyon sokáig erőltetettnek éreztem, aztán eljött a pillanat, hogy nem tudott érdekelni. Talán akkor került ténylegesen ez a könyv a szememben a limonádé kategóriába a romantikus felhozatalt is figyelembe véve.

Összegezve, ez a könyv egy jó kis kikapcsolódás, könnyed olvasmány, nem igényel súlyos agytekervény-mozgósítást, kellően rózsaszín, és a grátisz: a végén nem marad a kezeden a borító fele.

*

Amit én olvastam
Sarah MacLean: A ​Lepke és a Láng

A Vasöklű Gazfickók 1.

Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2021
Oldal: 520
Egyéb: Saját

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük