Lengyelország 2010

Október 15-17.

(Visszaemlékezés, élménybeszámoló + pár kép Krakkóról)

FONTOS!!!

A beszámolóról

  • A beszámoló első része az Auschwitz-Birkenau Koncentrációs Táborról szól, mely igazán megrendítő, főleg ha belegondolsz vagy valamilyen úton-módon téged is érint.
  • Ha lelkileg ilyesmik megrendítenek, kérlek ezt a két részt (Auschwitz, Birkenau) hagyd ki, ne olvasd el!

A fényképekről

  • Kb. 220 fényképet készítettem, melynek nagy része az Auschwitz-Birkenau Koncentrációs Táborban készült. A táborban készült képek közül nem teszek fel egyet sem, hiszen igen nagy az érzelmi tartalmuk és senkit nem szeretnék felzaklatni velük.

Oda

Hm. Péntek éjfélkor indultunk Esztergomból, a Mária Valéria híd lábától. Péntek délelőtt nekem még suli volt és utána Hugiékhoz mentem elütni az időt. (Hugi is jött.) Ahhoz képest, hogy új Merci buszról volt szó… Nem mondom, hogy tragaccsal mentünk, mivel még gurult, de már elég sok kilométer lehetett benne. -.-“

A buszon az ablak mellett ültem és tisztában vagyok vele, hogy éjszaka ott jön a hideg, de egy normális buszon a fűtéssel ez mindig ki van küszöbölve. Itt nem. Odafelé lefagyott a bal térdem! Már be kellett takarnom a térdemet a kabátommal, hogy ne fázzon… pedig kellemes idő volt.

Szerettem volna egy kicsit aludni, általában nincs is gond az ilyen utazásokkor ezzel; na de amikor hajnali kettőkor is még a Zongorista című filmet nyomatják teljes hangerőn!!! Lehetetlenség! Drága kis Ipodomon már teljes hangerőn hallgattam a zenéket, de még így is a filmet hallottam! (Azért néztük, hogy ‘ráhangolódjunk’ Lengyelországra, de én ezt a filmet már láttam és köszönöm, elég volt egyszer. – Túl hosszú.)

Végre sikerült egy fél órácskát aludni, erre technikai szünet következett. Mindenki özönlött le a buszról, azaz nem, mert néhányan képtelenek voltak az ülésük alá tenni a cuccukat, tehát meresztgetni kellett az ember szemét, nehogy egy táskára vagy egy üvegre vagy bármi másra rálépjen. Egyébként mondjátok már meg nekem, ilyen rövid útra miért kell bazi nagy sporttáska??? Nem egy hétre megyünk… Az én cuccaim egy hátizsákban (ami csodával határos módon befért az ülésem alá) és egy válltáskában elfértek. Teszem hozzá, hogy így is kajaügyileg túlcsomagoltam és még utána egy hétig kekszet, meg mini croissant ettem… (Gondolom egyesek elhozták az egész ruhatárukat, meg egy rakat sminkcuccot.)

Hajnalban arra keltem, hogy megállt újfent a busz. Hamar kiderült, hogy azért, mert a buszsofőrök nem tudták, hol kell autópálya matricát venni. Egy kihalt útszakasz túloldalán, egy alig kivilágított bodegában…

Úgy volt, hogy reggel  lesz időnk mosakodni, reggelizni stb. Erre mi van? Késésben vagyunk, viszont Auschwitz-ba pontosan kell megérkeznünk…

Auschwitz

Állítólag magyar idegenvezetőnk volt, bár minden harmadik szava volt csak magyar… 🙂

A fogadóépületben adtak nekünk fülhallgatót, és a nénit követve hallottuk mit mond, még ha leghátul is voltunk a csoportban. Még itthon azt mondták, hogy apró fehér kavicsokkal van felszórva az út, de valójában itt még nem… Nem volt nagyon rossz idő, bár borult volt az ég és néha igen hideg szél tudott fújni, főleg mikor egy-egy épületből kiléptünk.

Ezek a kétemeletes téglaépületek kívülről még nem is hatottak annyira szörnyűnek, de amikor az idegenvezető elkezdte ecsetelni, hogy milyen körülmények között éltek benn a szobákban! Egy szobában volt, hogy 60-120 ember aludt, zsákokon vagy szalmán. Nagyon ritka volt, hogy emeletes ágyon aludhatott valaki és akkor is egy emeleten többen…

Minden házban, amibe bementünk más-más volt bemutatva. Az elején olyanokba mentünk, amelyek minden nemzetiségű emberekhez szólnak. Itt főként az általános dolgokat mutatták meg képeken, ábrázolásokon. Volt olyan amin azt lehetett látni, ahogy egyik ember égeti el egy másik holttestét.

Térképeken mutatták be, hogy honnan, hány embert deportáltak, mennyien haltak meg egyes koncentrációs táborokban…

Az elején azt mondták, hogy akkor lesz itt rosszul az ember, ha innen szabadult és visszajött megnézni, hogy mit élt túl; vagy ha igazán beleképzeli magát az ember, hogy mit élhettek itt át. Én próbáltam az ilyen gondolatokat kerülni, de amikor az épületben mentünk fel egy lépcsőn, vagy jöttünk le én szó szerint azt éreztem, hogy menekülni innen, minél gyorsabban! Egyszerűen azok a teljesen kopott lépcsők, kiborítottak! Több ezren lépkedtek nap, mint nap azokon a lépcsőkön, elkoptatva és ki tudja hányan utoljára… Ezek után jöttek a falak, ahogy rájuk néztem és láttam egy-egy kopást, karcolást… Aztán a padló… Vajon mennyien estek össze ott és haltak meg, a megpróbáltatásoktól? Hogy képes egy ember ilyet tenni, egy másikkal?

A következő házban útleveleket, iratokat mutattak be, azok mennyiségét. A rákövetkezőben tárgyakat, mint például szemüvegeket, amelyek egy kupacban voltak kiállítva, de több ezer is lehetett a számuk. Fésűket, keféket felhalmozva. Olyan folyosón is jártunk, aminek mindkét felén üveg mögött cipők voltak kirakva. Több száz pár. Apró kisgyerek ruhácskák, babák, kis cipők… melyeknek tulajdonosai, ahogy megérkeztek a táborba megölték őket, vagy egy “orvos” kísérleteket kezdett végezni rajtuk.

Két helyen nem lehetett fényképezni, méghozzá egy olyan teremben, ahol hajak voltak felhalmozva, ugyanis a holttesteket megkopasztották… Ezekből szövetet készítettek, lámpaburát. A másik a pince volt. Volt olyan kis “lyuk” ahová 4-5 embert bepréseltek és csak két kicsi szellőzőnyílás volt… Vagy olyan cellák, ahol nem lehetett felegyenesedni… stb.

Annál a falnál, ahol kivégezték az embereket, egy perce néma csöndben álltunk. A falra néző ablakok mind be voltak deszkázva, hogy a  többi elítélt ne láthassa, ne tudja meg, hogy mi történik ott, mi fog vele történni.

Két olyan házban is voltunk, ahol a folyosókon végig az ott tartózkodók fényképei voltak. Fel volt tüntetve a számuk, nevük, mikor jöttek a táborba és mikor haltak meg… Az átlagosan itt töltött idő, egy hónap volt, de volt olyan, akit már aznap kivégeztek.

Már csak egy téglaépületes házba tértünk be, a magyarba, ugyanis 1-1 házban más-más ország kiállítása volt. Itt voltak kiemelve a magyarok, a háború hatása az országra…

Kívülről megnéztük a kórházat és távolról az elkerített táborvezetői házat is. A táborvezető emeletes, kertes házban élt a családjával, alig pár méterre azoktól a házaktól, amikben mások nyomorogtak.

A legutolsó épület a krematórium volt, amit megnéztünk.

Birkenau

Busszal mentünk át Birkenau-ba, az idegenvezető is jött velünk. Már csak pár épület áll a szögesdróttal elkerített részen, ugyanis amikor a németek vesztettek, minden épületet felégettek/robbantottak.

Itt megnéztünk egy barakkot belülről, ahol hóban-fagyban élniük kellett, az átsüvítő deszkák “védésében”. Kicsit szélesebb emeletes ágyak voltak itt, de 14-en aludtak egy-egy emeletén, ha nem többen… Teszem hozzá, hogy a deszkán aludtak és nem kipárnázott pihe-puha ágyban.

Megnéztük még a “mellékhelyiséget” is, amit inkább nem részleteznék…

Egy fás részig el lehetett látni, abban az erdőben égették el a holttesteket, hogy azután a hamvakat szétszórják…

Néhányan felkéredzkedtünk a toronyba (A Zongorista legvégén látható épület, ami csak kívülről volt leforgatva, ugyanis több éve tilos már forgatni a táborokban.) és onnan is megnéztük ezt a hatalmas területet.

Volt aki vett szuvenírt, vagy könyvet, de én úgy döntöttem, hogy maguk a fényképek és a látottak elég megrendítőek voltak ahhoz, hogy ha én elmesélem ezeket itthon, mindenki megértse, hogy miért nem hoztam innen semmi konkrét dolgot.

***

Krakkó

Amikor Krakkó felé vettük az irányt, egy körforgalomban szimplán csak kétszer tettünk teljes kört, ugyanis nem tudták a sofőrök, hogy hol kell lekanyarodni. XD

Délután értünk Krakkóba, a Visztula partján buszoztunk egy kicsit és sikerült egy olyan helyen megállnunk, ahol nem időzhet sokat a busz…

Egy kis dombocskán áll a Wawel, amit sajnos nem néztünk meg teljesen, csak a székesegyházat, meg a királyi vár reneszánsz udvarát (8. kép), ugyanis a többi helyre még pluszba kellett volna fizetni… 🙁  Azért még így is élmény volt a Szent Szaniszló és Szent Vencel-székesegyházat (3. kép) felfedezni, ugyanis az egész egy kész labirintus!

Felmentünk a harangtoronyba is, ahol megérintettük a Zsigmond-harangot, (9. kép) aminek a megkondításához 12 ember szükséges és több kilométer távolságra elhallatszik. A feljutás is elég nehézkes volt, ugyanis nagyon kellett figyelni, nehogy beverje az ember a fejét 1-1 felette átívelő gerendába, aztán volt ahol csak oldalasan lehetett haladni…

Sajnos nem jutott idő a Wawelben egy kis vásárlásra, mert a tanár rohant. Ezután a főtér felé vettük az irányt, színes házakkal szegélyezett utcákon át. (12. kép)

Visszafelé a buszhoz menet, mondtuk a tanárnak, hogy rossz felé megyünk, de ránk se hederített és ehhez mérten el is tévedtünk. Nem volt olyan nagy gáz, hamar eltaláltunk a buszhoz. 🙂

A főteret kávézók, márkaboltok, kis milliomosok lakásai vették körbe. (14. és 16. kép)

A téren egy hatalmas csarnok állt, Posztócsarnok, amiben mindenféle bizsut, ajándékot, szuvenírt lehetett venni. (17. és 20. kép) Egyébként a téren körbe árusok voltak és a csarnok másik végénél lovashintók sorakoztak.

Szent Adalbert-templomban pont esküvő volt, még a menyasszonyt is láttuk.

Elsétáltunk a Jagelló egyetemig, amit belül egy kicsit tataroznak, de azért az órájáról csináltam egy képet. 🙂 (19. kép)

Hugival beültünk egy pizzázóba meg a környéken bóklásztunk a szabadidőben.

A Mária-templom tornyai két különböző korstílusban épültek. A templom előtti piramis alakú szökőkút egyáltalán nem illik a térbe, talán ezért is került oda. 🙂 (21. kép)

Az egész városban minden nagyobb téren zongorák voltak… (22. kép)

Este már csak a téren járkáltunk, sikerült egy újabb esküvőbe is belebotlanunk, ahol majdnem berántottak minket a táncolók közé. 🙂

Vissza

Végre nem fagyott le a térdem!

Hurrá!

Viszont szaunáztunk…

Hurrá!

Komolyan, még nálunk sincs ilyen meleg, amikor apa befűt. (Pedig akkor is felszökik a hőmérő…)

Hazafelé picit többet tudtam aludni, de elég meglepő volt, hogy ilyen gyorsan hazaértünk… Hajnali háromkor voltunk Esztergomban. Még fel kellett mennem Hugiékhoz, és lehozni a pénteki cuccaimat. -.-” Imádlak 4. emelet!

Utóhatás

1. Furcsa volt, hogy nem kaptam egy sms-t sem, hogy Üdvözlünk Szlovákiában! meg hasonlók. Aztán amikor hétfőn éjfélkor egymás után kb. 10 sms jött, hogy Üdvözlünk… Majdnem kivágtam a telefonomat az ablakon. XD

2. Hoztam pár képeslapot, meg szuvenírt. (Magamnak egy kulcstartót, meg egy tollat…) (L)

3. Hugival beszéltük, hogy egyszer úgy kéne visszamenni, hogy csak Krakkót nézzük meg, hisz a váron is szinte átrohantunk…

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük