Korhatár: 14

3. fejezet

Un grande Amore!*


“Az akarom, hogy ragadjon el a hév, hogy lebegj a mámortól. Fakadj dalra, lejts dervistáncot. Légy eszelősen boldog, vagy legalább légy rá nyitott. Tudom, hogy közhely, de… a szerelem szenvedély, megszállottság, mely nélkül nem lehet élni. Azt mondom, légy fülig szerelmes, olyat találj, akit őrülten szeretsz, és aki ezt viszonozza. Hogy találhatsz rá? Hagyd az eszedet, hallgass a szívedre. Az az igazság, hogy enélkül nincs értelme élni. Ha szerelem nélkül mész végig az úton, akkor egyáltalán nem is éltél. De meg kell próbálnod, ha nem próbálod meg, nem is éltél…

Röviden: Légy nyitott. Ki tudja? Becsaphat a villám. Nem?”

Anthony Hopkins


***~~~***~~~***

– Hermione! Hermione! Hol vagy? Hermione!

Halk suttogásként ér el hozzám a saját nevem, amit lehet, hogy ordítanak. Kiáltanék, hogy:

“Itt vagyok! Erre gyere! Itt megtalálsz!” – de egy hang se jön ki a torkomon. Bénultan meredek az égre, a fényes csillagok most csak szürke pontokként folynak össze előttem. A Hold kecses íve is, egy nagy foltként terül el a látóhatáromon.

Mintha valaki közeledne…

– Te jó ég! Hallasz? Hallasz engem, Hermione?

“Csak halkan.” – felelném.

Továbbra is némán kémlelem az eget. Mit tettem, hogy ezt kell átélnem? Ezt a pokoli fájdalmat, ami minden porcikámba behatol. Ezt a kiszolgáltatottságot. Az egyetlen dolog, amire képes vagyok a gondolkozáson kívül, az a sírás. Némán indulnak el a szemem sarkából az apró könnycseppek, melyek tűszúrásként peregnek le az arcomon.

A beszéd csak halk duruzsolásként jut el a tudatomig, amit próbálok összetenni és megérteni. Talán ezt jelentheti:

– …ne mozogj! Ron elment segítségért… tarts ki…

Pilláim lassanként lecsukódnak, fittyet hányva a bátorító szavakra, a világra… rám. Megadom nekik magam, képtelen vagyok küzdeni ellenük. Túl fáradt vagyok a harchoz, egy kimerítő küzdelemhez. Az öntudatlan állapot már nem tartogat semmi veszélyt, csak egy nyugodt megállót. Egy pihenőt, együtt a gondolataimmal, melyeket rendezhetek. Nem kell küzdenem, nem fogok meghalni. Ő is megmondta, hogy élve hagy. Ő az az egyetlen egy személy, akiben ezentúl feltétlenül megbízok. A csata során is ezt kellett volna tennem, sőt mindannyiunknak. Ehelyett a halálba taszítottuk. Mi vagyunk a gyilkosai…

Várjunk csak! Hogy láthattam őt, amikor meghalt? Talán, tényleg meghaltam? Vagy a zuhanás okozta sokk illúziót, nem létező képeket vetített elém? Túl sok a kérdés, és én nem tudom a válaszokat.

Az egész Ron gyerekes viselkedése miatt történt, de ha jobban belegondolok, én okoztam saját magamnak a bajt. Nem kellett volna felhúznom magam, azon, amit mondott. Igaza volt. Mindig csak tanultam, a könyvek fölött görnyedtem. Nem éltem társasági életet, vagy ha mégis, akkor is csak ritkán, és szűk körben. Sosem csináltam semmi vakmerőt, kivéve, amikor a fiúknak segítettem, vagy falaztam. Azon a néhány eseten kívül nyugalmas és tényleg unalmas életet éltem. A Roxfortban mindig is nehezen találtam meg a helyem, és az évek során egyre zárkózottabb is lettem.

A szaltó pedig végképp őrültség volt tőlem. Hogy gondolhattam, hogy sikerülhet? Én, aki utál repülni, valószínűleg nem tud szaltózni sem! Ennyit a felelősségteljes, évfolyamelső prefektusról, a Roxfort büszkeségéről! Gratulálok, Hermione, ezt igazán elszúrtad!

Olyan hirtelen történt, hogy elvesztettem a lendületet. Minden jól ment, és egy pillanat alatt vége is lett. Fél szaltó… és már csak zuhanás. Vajon sikítottam? Vagy annyira megijedtem, hogy egy hang se jött ki a torkomon? Arra viszont emlékszem, hogy nekicsapódtam egy fának, aztán egy másiknak, talán még többnek is. Már az utolsó becsapódásra, a halálra készültem, amikor valami nagyon különös történt. Mintha elkaptak volna…

A félelemtől becsuktam a szememet, de az ordítozását hallottam. Ezer közül is felismertem volna! Az évek során már minden apró kis hanghordozását hallhattam, és jól elraktároztam az elmémben. Ha nem ismertem volna, biztosan felállt volna a szőr a hátamon a hangjától. A szavai tartalma oly borzongató, de a hangja… Azt mondta, hogy meg kell halnom, de mégis élve hagyott. Nem értem…

Az a pillanat, amíg fölém hajolt, olyan volt, mintha lassított felvételt látnék. Hosszú, vékony ujjai majdnem megcirógatták az orcámat, már csak egy hajszálnyi kellett volna! Aztán hirtelen hátat fordított nekem, és kisétált a látószögemből. Az a rövid másodperc, amíg szemtől-szembe láthattam, örökre beivódott az elmémbe. A már-már fiatalos arca, markáns vonásai és hórihorgas orra… Ha egy szappanoperában lennék, most jönne az a mondat, hogy:

– Segítség, elolvadtam és kiskanállal kell felkanalazni!

Jajj, de elkalandoztam! Az már nyilvánvaló számomra, hogy Ő vitt volna el ebből a világból. Teljes mértékben a halálra készültem, szóval Ő nem lehetett más, csak a Halál, a szavai is ezt igazolják.

Mielőtt elment volna, azt mondta, hogy várni fog rám. Lehetséges, hogy a szülinapi kívánságom máris teljesült volna? Vagy legalábbis ez egy jelzés volt, hogy vár rám az igazi?

Ha igen, akkor nekem nem kell más csak Ő!

***~~~***~~~***

Már amikor visszatérek a kastélyomba, tudom, hogy semmi jó nem vár rám. Épp hogy csak belépek az ajtón, rögtön kezdődik a cirkusz.

– Mit tettél? Hogy mertél életben hagyni egy személyt?! – jön felém sietősen Arlon.

Úgy tűnik, gyorsan terjednek a hírek errefelé.

Egy összecsavart, fekete pergamen hull a lábam elé.

Túl gyorsan.

Bármennyire is viszolygom tőle, fel kell vennem. Leoldozom róla a szintén fekete selyemszalagot, és kitekerem. Fehér betűk sokasága áll rajta.

“Őfelsége!

Tudomásunkra jutott, hogy nem végezte el a munkáját.

Kérjük mielőbb jelenjen meg a…”

Végig se olvasom, rögtön odaadom Arlonnak a levelet, és míg átfutja, addig azt kívánom, bárcsak leihatnám magam egy jó erős whiskyvel.

– Ez nem a szokásos, formális levél – mormogja olvasás közben.

– Már kaptál ilyet? – kérdem tőle.

– Igen, nem is egyszer! De neked erről nem kell tudnod. A formális levél szimplán figyelmeztet, hogy nem végezted időben el a munkád, vagy nem úgy, ahogy kellett volna, és felszólítanak, hogy mielőbb teljesítsd a feladatot, vagy korrigáld… Ez viszont – lobogtatja meg előttem a levelet – valamiféle “teadélutáni csevejre” is invitál téged. Nem tetszik ez nekem… Nagyon, nem tetszik! Jobb lesz, ha elkezdesz Merlinhez fohászkodni, mert hogy ebből semmi jó nem fog kisülni, arra az Ördög vasvilláját teszem! Ne is vesztegesd az időt, indulj mielőbb! – Visszaadja a levelet. – Majd ha visszatértél, számolj be mindenről! – Azzal siet is tovább.

Még hallom, ahogy az orra alatt mormogja:

– Már ha visszatérhetsz…

***~~~***~~~***

A baleset után 2 hónappal…

Nem gondoltam volna, hogy ilyen jól rendbe tudnak hozni az orvosok. Ők is mondták, hogy kész csoda, hogy csak egy kis heg maradt rajtam. Egy alig öt centis kis vágás a jobb lapockámon… Teljes mértékben elhanyagolható dolog, hisz az életem is rámehetett volna arra a szaltóra.

Áh, már megint repülés! Állandóan ezen jár az eszem! Ha jobban belegondolok, hogy is tudnék másra gondolni, ha épp egy repülőgépen ülök? Rögtön emlékek sora úszik a szemem elé:

“Az utolsó nap a kórházban… Már annyira szeretnék innen szabadulni, hogy az már elképzelhetetlen! Az utolsó vizsgálatra várok, ami már fölösleges. Utána végre tényleg mehetek haza. Majdnem két hónapig voltam itt, bezárva egy szobába, szinte ágyhoz szegezve, és most, hogy végre a saját lábamon távozhatok az ispotályból, már csak arra vágyom, hogy távol legyek innét; ha kell, fekszem is, csak ne itt.

 

Rengeteg látogatóm volt az itt töltött idő alatt. Egymást váltogatták, és már úgy kellett megfenyegetni őket, hogy hagyjanak már pihenni is. Az egész szobát virágok százai lepték el, de annyira tömény volt az illatuk, hogy a felét szétosztogattam a javasasszonyok és más betegek között. Levelek és képeslapok ezreit kaptam, melyeket naponta több tucat bagoly hozott, amiket rögtön az első héten ki is tiltottak az egész városrészről, mert túlságosan felkeltették a muglik kíváncsiságát.

 

Természetesen az újságok rögtön második nap írtak a “Balesetbe fulladt ünneplésről”. Fekete bárányként Ront tüntették fel, akit azóta sem láttak nyilvános helyen, és a csapatánál is azt mondják, hogy ‘vakációzni’ ment, ami hazugság. Pontosan nekem sem mondták meg, hogy hol van, csak annyit tudok, hogy valami relaxációs központnak álcázott intézetben…

 

Amikor végre hazaértem, csak egy forró teára és egy izgalmas könyvre vágytam, de természetesen anyáék még örömködtek egy sort, hogy felgyógyultam, és a szokásos beszédet hallhattam, amit már kívülről fújtam.

 

“Annyira meg voltunk ijedve, reméltük, hogy semmi komoly… végre itthon lehetsz…”

 

Aztán nagy nehezen a lényegre tértek:

 

– Mi még nem tudtuk odaadni az ajándékodat. Édesapád azért ment el azon a napon, hogy utoljára egyeztessen az utazási irodával és, hogy elhozza a papírokat…

 

Egy vastag borítékot nyújtottak át, amit szépen megköszöntem, és mint egy ötéves, feltéptem. Repülőjegy Franciaországba! Láthatták rajtam a megdöbbenést, így anya rögtön magyarázni kezdte a dolgot:

 

– Tudjuk, mennyi rossz és fájdalmas emléked van az elmúlt egy évről, hisz a háborúban rengeteg barátot elvesztettél, olyan dolgokat láttál, amit senkinek nem kívánnál. Az iskoláséveidet is mindig tanulással töltötted, ami jó dolog, de néha túlzásokba estél, és így kimaradhattál olyan dolgokból, amik a legtöbb kamasz életéhez hozzátartoznak. Úgy gondoltuk édesapáddal, hogy az elmúlt év után rád fér egy kis kikapcsolódás, lazítás. Ha gondolod, nézz meg pár egyetemet vagy főiskolát is, ha tovább szeretnél tanulni, de ha mégsem tervezel ilyesmit, azt is megértjük, mert lehet, hogy találsz egy helyes, hozzád illő fiatalembert, egy megértő társat, és a házasság…

– Anya, nem kell nekem férj! – vágtam a szavába.

– Hermione! Szép, fiatal, érett nő vagy, és könnyen találhatsz magadnak egy értelmes párt, aki még a te elvárásaidat is felülmúlhatja!

– De én akkor sem szeretnék még házasságra gondolni! – ellenkeztem.

– Beteg beszéd! Olyan vagy, mint az apád!

– Arra még nem gondoltál, hogy találhattam valakit?

– Ugyan már! Mikor? Csak félsz a házasságtól… Nem kell megijedni tőle, nem fáj! – halkan felnevetett a saját viccén.

– De én nem szeretnék béklyók közt élni!

– Nyugodj meg, Hermione! Nincs semmi baj! Később még megbeszéljük, ha belátod, hogy igazam van…”

Ettől a beszélgetéstől még mindig kiráz a hideg és borsódzik tőle a hátam.

Anyáék három hónapra kibéreltek egy kis garzonlakást Párizsban. Azt mondták, hogy bulizzak, barátkozzak, éljek úgy, mint egy igazi, fiatal lány. Pár órát biztos beszéltem nekik róla, hogy én nem vagyok olyan típusú, aki hajnalban, a részegségtől el-elakadó lábbal vonszolja be magát a lakásába… Nagy nehezen rá tudtam venni őket, hogy adják oda azt a nagy paksaméta prospektust, ami a múzeumokról, kiállításokról szólt. Mindketten húzogatták a szájukat, mert jobban szerették volna, ha tényleg kieresztem a hajamat, és nem ilyen programokra járok egész idő alatt. Megígértem nekik, hogy azért fogok bulizni, természetesen, csak visszafogottan… Sőt! Apa a kapcsolatait felélesztve, a kérésemre elintézte, hogy pár bálra is hivatalos legyek.

Nagy nehezen elszabadulok az efféle gondolataimtól, mert lassan leszáll a repülőgép.

***~~~***~~~***

Franciaországban, december első hetében, havazik! Ilyet is rég láttam! A ma esti sakkparti közben biztos megkérdem Arlontól, hogy ki felelős a havazásért… Még jól is mutatna a kastélyom körül pár hókupac. A segédeimet biztos megfürdetném benne, esetleg egy hócsata is érdekes lenne…

Merlinem! Mikre gondolok én? Jobb lesz, ha a munkámra koncentrálok, mert nem hiányzik még egy kínos beszélgetés Dumbledore-ral.


” – Köszönöm, hogy ilyen hamar idefáradtál, Perselus… Ugye, hívhatlak így? – kérdi mosolyogva az öreg.

– Nyugodtan, amúgy is elegem van ebből a felségezésből. Pontosan miért is kellett idejönnöm?

– Csak egy kis beszélgetésre, semmi több. – Beszéd közben a vele szemben lévő fehér fotelra mutat.

– Akkor, ne kíméljen! – Helyet foglalok, és közben Dumbledore arcát fürkészem, hátha egy vonása elárulja, mennyire komoly a helyzet.

– Érdekesnek találtad a jóslatot? – vág a közepébe az öreg.

– Sejtettem, hogy tudja, mi áll benne – mormogom halkan.

– Sajnálom, de ez is hozzátartozik a feladatomhoz – mondja mosolyogva, de közben még a szemei is nevetnek rajtam.

– Fel sem dühítem magam emiatt. Egyébként a kérdésére igen a válaszom.

– Talán lehetne egy kicsit bővebben? – noszogat, és közben csak úgy csillognak a szemei.

– Nem azért jöttem, hogy kitárgyaljuk az érzéseimet. Elmulasztottam a feladatomat, mondja meg, mit tegyek, és aztán viszlát! – Nem ordítok, annyit nem ér a dolog, de a fojtott, fenyegető hangomból rájöhet, hogy nem vagyok vidám kedvemben.

– Egyszerű a dolgod; öld meg Miss Grangert! – Ezt már ő is komoly hangon közli velem.

– Nem – felelem rekedten. Hirtelen valami piszkosul elkezdi kaparni a torkomat.

– Miért nem ölted meg? – kíváncsiskodik.

– Nem beszélek az érzéseimről! – morgom dühösen.

– Pedig másképp nem fog menni. Ha elmondanád, hogy miért nem végezted el a feladatod, talán tudnék pár jó szót szólni az érdekében, a fentieknél…

– Mert fiatal! Miért kell megfosztanom az élettől? Túlélte a háborút, akkor miért egy gyerekes hülyeség miatt haljon meg? Ez így nem fair – fakadok ki.

– Mindketten jól tudjuk, hogy sok minden nem fair, erre felesleges több szót fecsérelni. Engem az igazi ok érdekel – magyarázza, újból mosolyogva.

– A segédeim nem hagyták, hogy a földbe csapódjon. Úgy gondoltam, ez valamiféle jel számomra, hogy hagyjam élve. A segédeim a hibásak, őket faggassa. – Kezd elegem lenni ebből az egész helyzetből, automatikusan kezdem el masszírozni az orrnyergem, persze, feleslegesen.

– A segédeidet én utasítottam, hogy kapják el, ebben ők nem vétkesek. Engem az érdekelne, hogy Te miért hagytad élve. Több ezer módszert ismersz, hogyan lehet megölni egy embert, sőt egy csettintéssel is magaddal hozhatod a lelkét. Miért nem tetted meg?

– Egyszer úgyis elhozom az élők közül, hadd legyen még egy ideig normális élete.

– Perselus! – Élesen csendül a hangja a sötétben. Mély levegőt veszek, és lassan kifejtem, amire kíváncsi.

– Olyan érzés fogott el, amikor megláttam, hogy tudtam, nem tehetem meg. Egyszerűen túl fiatal, túl szép, ahhoz, hogy ilyen vége legyen… hogy így kelljen meghalnia… – Megköszörüli a torkát, és tudom, hogy ki kell mondanom, amit az életem során talán egyszer tettem csak meg. – Bármilyen ironikus is, beleszerettem. A szépségébe, fiatalságába, éles eszébe, a kitartásába, minden egyes porcikájába… Attól tartottam, ha elhozom az élők közül, soha többé nem láthatom a mosolyát, nem figyelhetem innen fentről. Nem lesz többé Ő. A Halál, a volt pincelakó denevér szerelmes. Már a gondolat is ölni tud…

Ezen a kis lelkizésen jót nevet Albus, szinte már látni vélem a könnyeket is a szemében.

– Ez tényleg a szerelem, fiam. Menj nyugodtan, még egy darabig nem kell elhoznod az élők közül…”

Túl sok időm van gondolkozásra, azt hiszem, ez fog kikészíteni… Lássuk csak, mi is volt a feladatom. Gyorsan előkotrok egy pergamenfecnit az egyik zsebemből, és újra átfutom a dőlt sorokat.

Rendben, a mai szórakozás biztosítva van. Túl korán érkeztem, szóval egy kicsit belepillantok az esemény előtti dolgokba. Mindig is érdekelt Franciaország, hisz itt éppen fordítva van a ‘társadalom’. Itt a varázsvilágban királyság van, míg a mugliknál van a köztársaság. Most legalább van alkalmam személyesen is találkozni az uralkodócsaláddal.

Hmm… Jókora kastélyuk van, és igazán fényűzően élnek, de azért egy kicsit már túlzás ennyi aranyozás; káprázik tőle a szemem. Régebben olvastam, hogy valami Francois király uralkodik és Arlon mondta, hogy hatalma a biztos lábon álló hadseregen, az ücsörgő hivatalnokokon, a térdeplő papokon és a csúszó-mászó besúgóhadon nyugszik. No meg az anyja tanácsain, aki a rossz nyelvek szerint az egyetlen férfi az udvarnál. Édes egy nő lehet! Akkor még viccesnek találtam a dolgot, de jobban belegondolva, nyilván egy hárpia. Talán még a nevét is említette… Sophie, igen ez az. Nagyon kíváncsi vagyok már rá.

– Légy jég! Légy kő! Vaskéz! Erő!

Gondoltam én, hogy egy házisárkány! Kezdem megsajnálni a fiát… Nehéz lehetett ilyen szülő mellett a gyermekkor. Jobban átgondolva, az ismert információkból és e néhány szóból úgy hangzik, mintha nem is varázstársadalom lenne ez a királyság… de a franciák már csak ilyenek. Oh, most meg egy magas, bajszos, dísztalárba öltözött férfi igyekszik befelé… Egy szolga be is mutatja:

– Felség! Rauscher bíboros!

Ilyen névvel élni kész katasztrófa lehet. Meg mi az, hogy bíboros? A francia varázstársadalom ennyire vallásos lenne? Ez elképesztő!

– Szentegyházát bántják, felség, javaslom tehát…

– Csak mondja! – vág közbe Sophie főhercegnő.

– … hogy a klérus felügyeljen minden iskolát!

Klérus? Biztos, hogy jó címre jöttem?

– Jóváhagyom! – feleli, gondolom, Francois.

Milyen kis könnyelműen hagyta jóvá ezt a klérust, vagy mit. Így vezeti a népét? Lassan itt is eljön egy Voldemort, azaz Foldmort#. Nincs időm tovább tűnődni ilyen dolgokon, mert az előbbi szolga újra elrikkantja magát:

– Egy nemesasszony!

Úgy tűnik, fogadónapot tartanak ma. Egyre jobb! Amikor bejön az asszony, meghajol, és utána belefog a mondandójába.

– Börtön mélyén gyermekem, mert szabadságot kért!

– Hát persze! – szól közbe megint Sophie.

– Fényes király, kérlek téged, hagyd meg életét! – könyörög tovább az asszony.

Alighanem itt kezdődik az én munkám…

– Ha rajtam múlik, tán segítek, de mást kíván az államérdek! – válaszol Francois.

– Vaskéz! Erő!

Ez a nő állandóan más szavába vág? Felőlem lehet akármekkora hercegnő, de hogy az idegeimre megy, az biztos!

– Mit szívem diktál, meg nem hallhatom! – folytatja a király.

Milyen cukormázas piperkőc! Jó, hogy nem olvad az összes szolgálólány a kezébe!

– Légy jég! Légy kő!

Ezeket a szavakat már szinte ráolvasásszerűen használja a hercegnő, mintha hipnotizálni szeretne.

– Elutasítva! – kiáltja a király.

– Nem! Könyörülj, uram! – Már térden csúszva rimánkodik az asszony.

Megátalkodott kígyó ez a Sophie főhercegnő! Talán azért is, mert munkát hagy csak maga után. Nem érdekel, várok még egy kicsit, lehet, hogy érdekes dolognak lehetek fültanúja…

– Mi van még? – kérdi hetykén Sophie.

– A politikai helyzet megbeszélése – lép elő egy magas, szemüveges varázsló. – Felség, egyre többen zúgolódnak a társadalomban, attól tartok, tétlen szemmel nem nézhetjük innen, a végén még háború alakul ki.

– Hogyan ítéljük meg a helyzetet? – kérdi Francois király.

– Itt minden döntés nagy veszéllyel jár… de muszáj határoznunk, felség!

– A francia varázstársadalom királyának, semmit sem muszáj! – szól közbe ismételten Sophie hercegnő. – Légy ravasz! Légy ügyes! Légy hamis! – suttogja a fia fülébe a hipnotikus szavakat.

– Most még e döntés várhat, rossz a túl gyors válasz.

– Szabadjon emlékeztetnem felségedet, hogy várja a Téli Bálba induló kocsi! – lép a király felé egy szolga.

– Vége a kihallgatásnak, uraim! – mondja élesen Sophie.

– De mit csináljak az angol küldöttel? – Szól közbe egy másik szolga.

– Mások csak várjanak! A boldog Franciaország házasodik! – azzal kivonul az öreg matróna.

Sok mindent megtudtam… Mint például azt, hogy a francia varázsvilág nemesei nem manókat dolgoztatnak, hanem varázslókat. Na meg ez a Francois király! Ha kivégeztem azt a szerencsétlen párát, lehet, hogy benézek ebbe a Téli Bálba…

***~~~***~~~***

– Hermione, mi a véleményed? Itt van a francia varázsvilág krémje! Ez a legnevesebb és fényűzőbb téli bál. Még a király is tiszteletét szokta tenni ezen az eseményen, és most azt is csiripelték a madarak, hogy feleséget keres magának. Úgy gondolom, hogy itt fogja kiválasztani leendő aráját. Mindenképpen meg kell botlanom majd előtte, hogy elkapjon, és utána táncolni hívjon, vagy valami ilyesmi… Remélem, azt a szipirtyót nem hozza idén. Nem is tudod, milyen rémes az anyja, rosszabb minden kórságnál!

– Sajnálom, Virginia, de ez teljesen hidegen hagy. Szerintem én lassan távozok, mert nem látok senki olyat, aki érdekelne… – felelem szűkszavúan újdonsült, nemes barátnőmnek.

– Ne! Nem mehetsz el, míg nem érkezik meg a király! Az illetlen, és holnap az összes újság rólad cikkezne.

– Rendben, de mihelyst itt van, én elmegyek – felelem morcosan.

– Na, hogy nézek ki? A ruha az szörnyű, lehet, hogy kicsit átváltoztatom… és ez a haj! Iszonyú! – Gyorsan elrohan a mosdó felé, ma már harmadszor.

Én csak mélyet sóhajtok és a tömeget lesem, hátha látok egy ismerős arcot…

– Nem gondoltam volna, hogy itt találkozunk újra, Miss Granger!

Ettől a hangtól kiráz a hideg. Nem lehet igaz! Csak a képzeletem űz csúf tréfát velem. Mit keres itt? Lassan megfordulok, hogy szembekerülhessek a hang tulajdonosával:

– Mr. Malfoy, üdvözlöm! – pukedlizem, és közben meghajolok.

– Lucius Malfoy? Hermione, te ismered, és be sem mutattál neki? – közeledik felénk szélsebesen, hangjában megjátszott haraggal Virginia.

Halkan bemutatom őket egymásnak, de közben forog velem a terem. Beszélgetni kezdenek és én csak egyre rosszabbul érzem magam, míg végül elnézést nem kérek, és kisietek a teremből. A folyosón lassítok a tempón, és egy közeli székre roskadok. Lucius Malfoy itt? A gondolattól is elszédülök. Mély levegőt veszek, és lassan fújom ki. Párszor még megismételem, míg úgy nem döntök, hogy van annyi erőm, hogy visszatérjek a terembe. Lassan közelítek Virginiához, és megkönnyebbülésemre, Malfoy már mással beszélget, arrébb.

– Itt van a király, és nincs szerencsénk, hozta a banyát is – hadarja Virginia.

– Remek, most már mehetek? – kérdem tőle egy kis gúnnyal a hangomban, és látom, hogy megbántottam vele, ezért rögtön visszakozom – Persze, még előtte szeretném látni a királyt.

Elcsöndesedik a bálterem, ahogy belép egy idősnek tűnő madame; őt követi egy magas, vörös hajú férfi. Akik előtt elhaladnak, mind meghajolnak és így lassan a terem közepére érnek. Az idős hölgy egy grófnéval kezd el beszélgetni és a terem is egyszerre megtelik beszéddel és nevetéssel.

– Ugye milyen helyes a király? Mondtam, hogy Francoisnak hívják? Az anyját meg Sophie-nak – suttogja Virginia.

Előre furakodik a terem közepe felé, hogy minél közelebb kerülhessen a királyhoz, és már csak azt veszem észre, hogy engem is kézen ragad, és húz magával. A hercegnő a közelében állókkal mind vált pár szót, és én csak azt tartom furcsának, hogy főképp idősebb asszonyok, anyák állnak felé közel. Az asszonyok mellett lányaik, akiket bemutatnak a hercegnőnek, aki úgyszint bemutatja a fiát. Egyre közelednek felénk, és én egyre idegesebb leszek.

Én nem tartozom ide!

Elénk érnek, és Virginia pukedlizik a hercegnő előtt. Erre ő csak felvonja a szemöldökét, ezért én is gyorsan követem az etikettet. De úgy tűnik, neki inkább az szúrt szemet, hogy nincsen gardedámunk. Nem is figyel Virginiára, amíg bemutatkozik, hanem a fiához fordul, és hozzá intézi a kérdését.

– Nos, mondd meg hát, elég szépnek látod őt?

– Kit? – kérdi a király.

– Az ifjú hölgyet. – Sophie az előző lányra pillant, de úgy tűnik Virginia magára érti, és hirtelen pipacsvörössé válik.

– Oly gyönyörű a drága…

– Mint mi? – kap az alkalmon a hercegnő, és továbbra is azt a lányt nézi.

– …a tavaszi rügy! – fejezi be a mondatát a király.

– Hisz ez már szinte költemény! – förmed hirtelen a fiára Sophie. – Nos?

– Ma este a bálban a tánc csak övé! – feleli Francois.

– Menj oda hozzá és fogd karon… Hova mész? – kérdi élesen a hercegnő.

Egyenesen felém tart! Kit láthatott meg mögöttem? Nem, ez nem lehet! Miért állt meg előttem?

– Ő?! – csendül hirtelen a csöndben az éles hang.

– Ó, hogy féltem én! Mama kidolgozott tervvel jött e helyre, de most dugába dőlt. Igazán gyönyörű, hölgyem! Megtisztelne a nyitótánccal?

Az ájulás környékez, de erőt veszek magamon, és kipréselek egy halk igent.

– No lám, a tervek sorsa leginkább csak kudarc és csúf csőd: csak tanulság! – suttogja Lucius Malfoy kifelé menet a teremből.

*Ez a szerelem!

#Francia kiejtéssel valahogy így hangzik Voldemort neve.

Tags:

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük