Őfelsége, a Halál – by: Tombgirl

Történet főlapja

Korhatár: 14

Bétázta: Christine Thalassinou – Nagyon, nagyon köszönöm! 🙂

Piszkos kis titkok, amik az udvarnál történnek… avagy, mindenkinek van valamilyen szennyese! 😀

5. fejezet
Halálkeringő

Elárulom a női hallgatóságnak, mi a legjobb módja annak, hogy véget vessünk egy oltári nagy szerelemnek. Feleségül megyünk a pasashoz, és máris semmi közünk egymáshoz.

Vavyan Fable

***~~~***~~~***

A hatalmas kastélyban megannyi szoba, helyiség és zug van, ahol a szerelmesek egy-két percre elbújhatnak andalogni.

– Címer-hivalgás, pompa, hatalom, s minden szépség, mely ezekből ered…*
– Mondtál valamit, Lucius? Bocsáss meg, nem figyeltem, mert nagyon félek, hogy rá fogok lépni a ruhám szélére – sopánkodik Virginia.
– Varázsló vagy, nem? – kérdezi ingerülten a férfi.
– Igen, de… te teljesen elveszed az eszemet – nyafog tovább a nő, viszont amikor a tükörből megpillantja a férfi arckifejezését, máris kevésbé érdekes a ruhája.
Lassan megfordul és csábosan elindul Lucius felé. A varázsló fensőbbségesen követi végig az útját, de amikor meg szeretné érinteni a nő, hogy hozzádörgölőddzön, elüti a kezét és hátrébb lép pár lépést. Virginia csalódottan veszi tudomásul, hogy Lucius nem igényli tovább a szolgálatait.
– Mennem kell, Hermione biztos már nagyon ideges, hogy hol lehetek – menti ki magát a feszült helyzetből.
– Rendben, az esküvőn találkozunk – válaszol a hátát mutatva a szőke.

A királyi udvarban nagy a sürgés-forgás, már felbolydult az egész város, illetve az egész varázslótársadalom a nagy hír hallatára. A pár románcát mindenki egy kis kalandnak titulálta először, és senki nem gondolta komolyan, hogy ekkora botrány – esküvő – lesz belőle.

A kastély összes folyosóját, termét, szalonját, lakosztályát megnyitották már ez alkalomból, így történhetett meg az a véletlen baleset is, hogy Virginia rossz lakosztályba lépett be, majd kezdett el vetkőzni fürdéshez – hisz ahogy ő mondta Malfoynak: minden olyan egyforma.

*

A szolgák is éjt nappallá téve sürgölődnek, teljesítik az elkényeztetett grófkisasszonyok, ifjú ficsúrok minden óhaját. Persze a hátuk mögött jól kinevetik a nemeseket, a különbeket, esténként pedig egymást túllicitálva adják elő az újabbnál újabb botrányos kéréseket, titkos randevúkat, szerelmi légyottokat, amiknek szem- és fültanúi voltak.

– Nem is értem, hogy Hermione kisasszony miért a déli folyosón kapott lakosztályt – morfondírozik félhangosan az egyik szolga a konyhában.
– Szerinted? – löki félre az útból az egyik szakácsné.
– A vén matróna ki nem állhatja, még a látványától is rosszul van, sőt már a gondolattól is kimegy minden szín az arcából – csatlakozik be a társalgásba az egyik szobalány.
– A kisasszony sem tudja, hogy mit vállalt – kerepel az egyik konyhalány.
– Pontosabban kit – lép be a konyhába az egyik inas.
– Szóval akkor a főhercegnő nem szereti Hermione kisasszonyt? Pedig olyan kedves! – szól közbe elkerekedett szemekkel a társalgást kezdeményező szolga.
– Szeretet? A legmélyebb utálattal viseltet aziránt a béka iránt – lép be a hercegnő egyik komornája. – Most pedig menjenek a dolgukra!

Minden szem rászegeződik, és ki lehet olvasni belőlük a mély utálatot.

*

A déli folyosó egyik félreeső lakosztálya előtt két szobalány fülel az ajtó előtt.

– Pszt! Nem hallom, miről beszélnek a kisasszonyok! – mordul rá az idősebb a fiatalabbra.
– Minek hallgatózunk? Ez nem ránk tartozik! – kérdez vissza a másik.
– Ha már az előkelő varázslók úgy bánnak velünk, mint a rühes kutyákkal, akkor legalább nekünk is jusson egy kis szórakozás – kacsint az idősebb.
– De Hermione kisasszony nem is olyan – ellenkezik az ifjabb.
– Nyugodj meg, alig telik el egy-két hét, és rosszabb lesz, mint maga a főhercegnő.
– De…
– Pszt! Végre halla…
– Silencio! – lép mögéjük csendesen Lucius, a másik kettő ijedten fordul felé. – Cselédek, ha az én kúriámban csinálnák ezt, már alulról szagolnák az ibolyát. Most pedig takarodjanak innen, mielőtt túlságosan otthon érezném magamat. – Azzal újra meglendíti a pálcáját… és leveszi a némító bűbájt.

A két szobalány megsemmisülten iszkol el a tetthelyről.
– Milyen egy otromba alak! – robban ki a fiatalabból, miután befordulnak egy másik folyosóra.
– Azt beszélik, hogy ha visszatér Angliába, bezárják az Azkabanba!
– Tényleg? – folytatják a pletykálkodást.

Eközben Lucius Malfoy, mint aki jól végezte dolgát, közelebbről megismerkedik a leendő hercegné lakosztályának vékony ajtajával.

*

– Tudod, Hermione, én akkor ott a bálon azt hittem, hogy a király engem fog választani és nem téged – kezd neki Virginia.
– Jaj, én nagyon sajnálom, nem szerettem volna kellemetlen… – szabadkozom.
– Nyugi, nincs semmi gond! Ha belegondolok, hogy mit kell kiállnod már most az anyjától, beleborzongok. Én az első incidenskor már elküldtem volna valami melegebb éghajlatra – nevet fel halkan.
– Igen, elég sok türelem kell hozzá, hogy mosolyogva végighallgassam az illemről, etikettről és egyéb úrihölgy-dolgokról a kiselőadásait – bosszankodom a sok felesleges tudomány miatt.
– Nekem mondod? Én akkor estem át ezeken a szónoklatokon, amikor öt-hatéves voltam! Minden más velem egykorú gyerek vígan játszott a medencében, én meg bent aszalódtam és azt tanultam, melyik kiskanállal mit szabad enni.
– Te szegény… – mondom, mintha én meg nem most szenvednék ezekkel.
– Hagyjuk is ezt most, hisz ez a nap nem rólam szól, hanem rólad! – Hirtelen feláll a szófáról, amiről eddig figyelte, hogyan gyűrögetem a menyasszonyi ruha szélét idegességemben. – Hermione, kérlek, ne vedd faragatlanságnak, de muszáj megkérdeznem, hogy… igazán szereted? – Kérdése miatti zavarában lassan elkezd fel-le járkálni előttem.
– Miből gondolod, hogy nem? – kérdezem megrökönyödve.
– Tudod, néha olyan elmerengve ülsz, és úgy tűnik, mintha teljesen máshol járnál… – áll meg egy pillanatra, hogy felém fordulva mondja ki a következő szavakat: – másvalakivel.
– Ó, nem! – tiltakozom, elfordítva az egyre vörösebbé váló arcomat. – Néha eszembe jut a háború és a sok veszteség, ahogy a számomra kedves személyek mellettem hullnak el a csatában. Talán még mindig nem dolgoztam fel. – Ami nem is akkora hazugság.
– Hát persze. – Sem a hanglejtése, sem a pillantása nem tetszik. Kezd olyan dolog felé áskálódni, ami alapjában véve nem az ő területe, semmi köze hozzá. – De ne tereld a szót – néz rám jelentőségteljesen – Igazán szereted?
– Igen – Hazug! – Persze! – Saját magad csapod be!

Ennyi elég is volt az ajtó előtt hallgatózónak, kezeit összedörzsölve indult el a folyosón. A vele szembejövő hölgynek odabiccentett és szavakba is öntötte jókedvét:
– Mrs. Granger, ugye milyen szerelmes napunk van ma?

– Hermione, láttad mennyien gyűltek össze? – robban be az ajtón anya.
– Igen. – Miért érzem olyan rosszul magam? Biztos csak az esküvő miatti idegeskedés, semmi másról nem lehet szó. Mégis… Lehetőséget kaptam arra, hogy tovább éljek, kipróbálhassak, felfedezhessek, megtanulhassak mindent, ami csak érdekel, megszervezhessem az évszázad esküvőjét, férjhez mehessek az egyik legjobb pasihoz, gyerekeket szülhessek. Minden lány erre vágyik kislánykora óta, nem? Akkor ez engem miért nem tölt el megelégedéssel, miért érzem úgy, hogy bár jó helyen vagyok, kedves emberek vesznek körül – fogjuk rá –, mégsem ez lesz az igazi otthonom, nem ez az a hely, ahol azt érezhetem, hogy igen, itt magam lehetek, olyan, amilyen mindig is akartam lenni ötéves korom óta. Nekem nem itt van a helyem, nem itt fogom magam igazán szabadnak érezni. Akkor mégis, miért vonz ennyire ez az élet, ez a férfi, hisz nem ő az igazi. Rengeteg kérdés, amikre csak egyvalaki adhatna választ, de Ővele valószínűleg nem egyhamar fogok újra találkozni…

– Hermione, Hermione. Hermione! – közben óvatosan rázza anya a vállamat.
– Elnézést, kicsit elkalandoztam, mit is kérdeztél? – mosolygok fel rá.

*

– Legalább ha nemes lenne, bármilyen kis piti ranggal rendelkezne, vagy bármi lényeges, ami kiemelné a hétköznapi boszorkányok sorából, de nem, muszáj egy huszadrangút elvennie – dühöng a lakosztályában Sophie főhercegnő.
– Kérem, azt ne felejtse el, hogy az Arany Trióhoz tartozik, a Főnix Rendjének tagja, és nagyban hozzájárult a Sötét Nagyúr bukásához, nagyon okos, töretlen tudásszomj jellemzi, illetve feltűnően szép – sorolta Hermione érdemeit egyik újonc tanácsadója.
– Háborús hős, pah, Angliában, de nem itt. Szépség? Mulandó, pár év múlva már semmi sem lesz belőle! Tudásszomj? Minek az egy uralkodó hitvesének?
– Elnézést, de…
– Szolga, inkább töltsön valami erőset.

*

– Este fél hét, Párizs. Igazán különös időpont egy királyi esküvőre, nem gondolja? – fordul egy koros, fukszia színű ruhába öltözött banya Lucius Malfoy felé. – Oh, elnézést, összetévesztettem valakivel – szabadkozik hirtelen, amikor rájön, hogy ki is áll mellette. Gyorsan hátat fordít és elindul a templom másik vége felé.
– Nyilván – mormogja a sértett fél.

A templomban halk duruzsolás, sutyorgás lengi be a teret, pletykálkodás fűszerezi a várakozás idejét, halkan próbál a kórus.

Nincs ez másként a Mennyei Kórus próbáján sem. Mindenki előtt ismeretes már, hogy a Halál nem végezte el a feladatát, így megkülönböztetett figyelemmel kísérik fent is Hermione Granger sorsának alakulását, az énekük egybecseng a lentiekével.

Hasztalan már kérdenünk, csak frázisokból érthetünk!

E rossz világban így lakunk, mert innen immár nincs kiút!

Már elkövettük mind a bűnt, a szép erény mind megy nagyon,
és folyton átkot szór a szánk, de minden áldást visszavon!

A borzalom nem háborít, a szépre már nem gerjedünk!

A jó okulnunk túl kevés, a rossztevés csak vicc nekünk!

A sok csodából rég elég, a dolgaink közt nincs határ!

A kínhalálnak hangjait a földi fül jól bírja már,
de nincs tovább a kérdezés, mert több esély nem lesz soha!

Az otthonunk e holt világ, mely önmagának gyilkosa!

És bármi van, vagy bármi lesz, csak arra kell, hogy múljon el
a szenvedés, a tiszta kéj, ha van halál, az érdekel!

Hermione! Hermione!

A díszítés, a menyasszony és a ruha mind nagyon szép, a ceremónia egy csöppet hosszúra nyúlik, de senki nem bánja – az élők közül.

– Ha ez az akarata, feleljen igennel – szól ünnepélyesen Rauscher bíboros.
– Igen! – feleli az új királyné.

– Nem! – üvöltök fel. A csóknál a kezembe temetem a fejem. A tál fölé görnyedve néztem végig az egész ceremóniát, mert Albus megtiltotta, hogy jelen legyek, de most úgy érzem, hogy senki és semmilyen tiltás nem tarthat vissza. Amíg idáig eljutok a gondolatmenetemben, már késő, két erős kart érzek a vállamon.
– Csillapodj! – fog le Arlon.
– Engedj – rántanám ki magamat a szorításából.
– Még nem – suttogja.
– Hogy tehette? – pillantok le újra a tolongó vendégseregre.
– Ezt már párszor átbeszéltük – fordít magával szembe. – Életben hagytad, így hát viseld is el a következményeit.
– De én nem ezt akartam – ellenkezem mérgesen.
– Gondolkoztál volna ezen akkor, amikor ellenszegültél! – oktat ki sokadszorra.
Halkan alászáll egy cetli a semmiből. Arlon elenged és hátrébb lép, farkasszemet nézve hagyjuk, hogy a földre hulljon. Ő szakítja meg előbb a szemkontaktust, megfordul és kisiet a teremből. Elcsigázottan lehajolok a papírszeletkéért, és évezredeknek tűnő idő után elolvasom, hogy mit kell tennem. Akaratlanul megemelem a jobb szemöldököm a papír tanulmányozása közben. Ez csak egy vicc lehet. Szélvészként jön vissza a volt Halál, kezében a díszöltözetemmel, az olyannyira irigyelt köpenyemmel.
– Honnan tudtad? – nézek rá gyanakodva.
– Megérzés – von lezserül vállat –, az idő teszi.
Még mindig kicsit kábán hümmögök, aztán mintha opálos üvegen keresztül figyelném az eseményeket, alig érzékelem, ahogy megjelennek körülöttem a segédeim.
– Fenség – hajbókolnak.

*

A kastély báltermében szép lassan gyűlik a vendégsereg, először a közelebbi hozzátartozók érkeznek meg.

– A szerelem bárkit elbutít, és úgy gondolom, hogy a mi lányunkkal is ez történt – forrong Mr. Granger neje mellett, ahogy elsők között belépnek a bálterembe. – Ez itt – az udvar – megfojtja. Remélem, hogy ezt amikor belátja, el tud menekülni innen.
– Badarság! Inkább hozz nekem egy pohár pezsgőt, hisz ünnepelünk!
– Nekem valami erősebb kell – hallja még Mrs. Granger, ahogy távoztában ezt motyogja férjeura az orra alatt.

Az italos asztal mellett Sophie főhercegnő dühöng elmélyülten.
– Szerelem! Hogy lehet Francois ennyire vak? Ennek a fruskának is csak a korona kell, a csillogás, a ruhák, a végeláthatatlan bálok, talpnyalók. Miért nem hallgatott rám, miért?
– Miért Hermione?! Csak úgy körülzsongták a királyt a nők, erre pont az én lányomat kellett kinéznie magának!
– Bezzeg az a grófkisasszony minden elvárásomnak megfelelt volna! Fiam, ezt nagyon eltoltad!
– Egyértelműen a lányom nem őhozzá való – fordul a konyakos poharakhoz Mr. Granger még mindig lázongva.
– Nem hozzá való – nyúl egy pohárért a főhercegnő is.
S mintha tudnák, hogy épp mire gondol a másik, fejet biccentenek egymás felé, majd egyikük jobbra, a másik balra távozik.

Az esküvői vendégek témája kifáradhatatlanul az új királyné, a kis helyes, bár törékeny és túl sápadt nő. Sokan kedvesnek találják, de egyben félénkek is, pedig tényleg csak jókívánságaikkal szerették volna elárasztani egyszerre százan, de úgy tűnt, mintha megrettent volna ettől. Némelyek a bíboros hosszú tósztjára panaszkodnak, mások meg rögtön Grangerék családfáját vitatják meg maguk között – mindenki előtt.

Aztán kezdődik az események taglalása, hogy milyen ügyetlen volt, megbotlott és leesett a fejéről a korona. Milyen rossz ómen ez! Mások pedig váltig állítják, hogy könnyei mennyire mesterkéltek voltak, teljes szívükkel szánják – pedig ha tudnák, hogy a Halálát siratta!

Nem tudnak megegyezni, a vendégek két ellentétes táborra szakadnak. Az egyik fél úgy tartja, hogy Hermione épp illik közéjük, botlásai, üdesége frissítő az unalmas hétköznapokra nézve is, míg a többiek váltig állítják, hogy egyáltalán nem illik közéjük, csak újabb és újabb botrányokról fognak felőle hallani. A kialakuló kínos helyzetet a bál megnyitása, az első tánc menti meg.

Hermione és Francois igazán szépen mutatnak egymás mellett, a teremben ezt mindenki elismeri, még ha egyesek csak magukban. Ám hirtelen valami megváltozik, megáll az idő egy pillanatra.

*

Soha nem hittem a véletlenekben, és biztos vagyok benne, hogy most sem ok nélkül, csak úgy hirtelen akarja Salrez gróf feldobni a talpát. Pár perce az utolsó vendég is megérkezett, a bálterem környékén van mindenki, kivéve ezt a szerencsétlent. Először a konyha felkutatására kell indulnia, hát persze! Mint az a vörös istencsapása Weasley, még szerencse hogy legalább ő nem tette tiszteletét itt, az hiányozna, hogy összefussunk, biztos, hogy véletlenül megölném őt is. Elég lesz Potter képét újra látni. Hisz ha már úgyis itt van munka, akkor tiszteletünket tesszük a királyi párnál is. Nem így szokás nemesek körében?

Salrez visszafelé a bálterembe igyekezve szépen megfullad a konyháról hozott süteménytől, és mondjuk beájul az egyik oszlop mögé – így ni! Művészi alkotás! Legalább amíg itt vagyunk, nem veszi senki észre.

A bálteremben az első közös táncukat járja fesztelenül az ifjú pár. Gyalázat, hogy milyen bizalmasan érinti az a kis ficsúr az én Hermionémat! Mindjárt letörlöm a képéről ezt a bájvigyort! Egy kézmozdulattal utasítom a segédeimet, hogy tisztítsák meg előttem a táncparkettet, söpörjenek félre minden kellemetlen alakot az utamból. Bárcsak megtehetném ezt úgy, hogy minden jelenlévő tudatában lenne a jelenlétemnek, de sajnos az botrányt szülne, és ugyebár így sem vagyok a fentiek kedvence mostanság. Kénytelen vagyok fondorlathoz folyamodni, megállítani egy pillanatra az időt az élők számára, és felfedni jelenlétem csak Hermione előtt.

A következő mozdulatommal magamhoz szólítom, ezzel kiszakítva annak a pojácának az öleléséből, s mikor végre megpillant, látom rajta a megdöbbenést.
– Ne, ne tedd – fojtom belé a kikívánkozó sikolyt. – Ebben a lopott pillanatban csak én szólhatok. – Meghajolok előtte, ezzel jelezve neki, hogy táncolni kívánok vele.

Úgy közelítek felé, mint egy ragadozó, majd erősen magamhoz rántom. Vasmarokkal szorítom a kezét, hogy fájjon neki. Fájjon, úgy, mint nekem az, hogy azzal a söpredékkel látom. Látom a szemében, hogy érti a célzást, de némán tűr.
– Jól ismert, régi téma, nekem se új már – szólalok meg rekedten az elfojtott indulattól –, két férfi küzd egy nőért, téged kíván! – Erre felkapja a fejét és kérdőn néz rám, de nem engedem, hogy megszólaljon, már forgatom is tovább. Rongybabaként omlik a karjaim közé, és úgy tekint rám, mintha az élete függne ettől a pillanattól. – El is dőlt a párharc, kitaszítottál, esküvődön vendég lettem csupán! – És ezzel a lendülettel el is engedem.

Pár lépés távolságra állunk egymástól, szinte izzik a levegő közöttünk. Hirtelen körülvesznek a segédeim, és látom rajta, hogy egy pillanatra visszahőköl, majd folytatom a mondandómat, amikor újra rám figyel.
– Ám nem más ez, csak látszat, jössz még hozzám, tán hű vagy férjedhez – mutatok afelé a pipogya alak felé –, de vágyódsz rám! Öleled majd olykor, de az is nékem szól, hová vezet mindez, érzed jól! – Agresszíven közeledek hozzá, még nagyobb nyomatékot adva ezzel a következő mondataimnak. – De jól jegyezd meg, az utolsó, a haláltánc, az nékem jár csupán! A végső táncot, azt vélem járod ám!

Már csak pár centi választ el az ajkától, olyan közel kerültem hozzá, de mielőtt valami meggondolatlanságot tenne egyikünk, elrántom a fejemet, és a nézőközönség felé indulok, miközben halkan nevetek a leplezetlen csalódottságán.
– És mikor már fáradt lesz az óra – körutam során az egyik vikomt kezéből kiveszek egy pohár pezsgőt –, romlott a bor – itt pedig egy bárótól ragadom el az innivalóját –, tükrök közt a csarnok már szinte forr! – Végül odaérve az utált férjhez, annak kezébe nyomom az egyiket és dühösen hozzáütöm a saját poharam, úgy, hogy el is törik az övé. Jókívánságként pedig az gondolom, hogy bár fulladna is meg egy korty pezsgőtől.

– Csupa bámész népség röhög, összesúg, lesik éhes szemmel randevúnk, mert az utolsó, a haláltánc, az nékem jár csupán! – Nagy lendülettel az egyik segédem kezébe adom a poharam, mielőtt újra Hermione felé fordulok. – A végső táncot, azt vélem járod ám! – Újra közelebb megyek hozzá, annyira, hogy jobb kezemmel meg is cirógathatnám az arcát, de mielőtt megtenném, elmondom súlyos ígéretem. – Ezért minden éjszaka mélyén leslek vigyázva én, én a legnagyobb vesztes – kezem lehanyatlik az oldalam mellé, és ott ökölbe szorítom –, nyerek majd könnyedén! – Aztán, mint egy jelenés, eltűnök a porondról a segédeimmel együtt.

– Jól érzed magad? – szorít magához a tánc végén a… férjem.
– Nem, kicsit megszédültem – dőlök a mellkasának tétován, ezzel is leplezve arcom pirosságát és a mély megdöbbenést. – Nem lehetne, hogy távozzunk?

*

Lucius Malfoy a folyosókat rója, míg a társaság fele már valahová – ha nem az ágyába – beájult aludni, mint ahogy fél órával korábban Cecanne bárónő az ő ölébe, míg a többiek még nagyban ropták lent a csárdást.
Hajnali sétája során sok kompromittáló dolgot lát, de végül is ki ő, hogy bárkit is megkövezzen emiatt. Előbb egy oszlop mögül kikandikáló cipőpárost lépett át, és halál komolyan csak ennyi hozzáfűznivalója volt:

– Különös.

A következő folyosóra bekanyarodva viszont rögtön feléled a gonoszkodó énje, és rögtön elkezdi élezni a nyelvét, természetesen más kárára.

– Magának nem az újdonsült kis feleségével kéne hancúroznia?
– Mr. Malfoy, maga csak egy megtűrt személy az udvarnál, úgyhogy ehhez mérten kéne viselkednie – dörren rá Francois király, majd sietősen távozik.
– Hogy felvágták ennek a ficsúrnak a nyelvét! …eléri végóráját egy napon; a diadal-út is a sírhoz vezet – suttogja ördögi kacaja mellet.A legjobb példa én vagyok erre.

 

 

* Idézet Thomas Gray–től

Címer–hivalgás, pompa, hatalom,
s minden szépség, mely ezekből ered,
eléri végóráját egy napon;
a diadal–út is a sírhoz vezet.

# Az Elisabeth c. musicalből.
A sima betűs sorokat a templomi kórus énekli, míg a dőlt betűvel szedetteket a Mennyei Kórus.

+ Végső tánc átirata.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük