Soha nem mondom ki, hogy… – by: Tombgirl

Történet lapja

Korhatár: 12

Bétázta: Mila Granger – Köszi! 😉

3. fejezet
Sss!

Fekete. Baljóslatú sötétség és csend veszi körül Pitont. Rögtön előveszi a varázspálcáját és elsuttog egy lumost, de semmi sem történik. Megpróbálja még egyszer, de újfent sötét marad. Egy egész könyvnyi varázsige felsorolása után – kellően idegesen – konstatálja, hogy nem veszi hasznát a pálcának. Lassan visszacsúsztatja a talárja ujjába, és közben a következő szót mormogja el: protego. A várt hatás itt is elmarad, egy szikrányi mágikus energia sem fodrozza a légkört, nemhogy pajzsot képezne a férfi körül. Élesen szívja be a levegőt, és nekilát a terep felderítésének. Kezével próbál kitapogatni valami tárgyat, falat, vagy bármit, ami egy kis információt hordoz afelől, hogy hol van.

Nem kell sokáig keresgélnie, mert a kézfeje beleütközik egy durva felületbe, méghozzá egy nyirkos falba. Neki veti a hátát, majd elnéz jobbra és balra. Mindenhol koromsötétség, sehol egy szikra, villanás, fény. Nem időzik tovább tétlenül, hanem kezét újra maga elé tartva, elindul előre. Alig tesz meg pár métert – pontosan három és fél lépést -, és csattan a tenyere a kövön. Ez még jobban csúszik a nyirkosságtól, de a professzort ez nem akadályozza meg abban, hogy homlokát a falnak támassza. Lehunyja szemeit, és halk szavakat suttog:

– Bocsásd meg, hogy vétkeztem.

Tamm, tamm.

Barna. Lágy fény rebben nem messze a sötétségben. Piton közelebb megy, hogy megbizonyosodjon róla, megint csak a képzelete játszik-e vele. Egyre több részlet rajzolódik ki a szeme előtt, ahogy fogy a távolság. Halk neszezés, nehéz ruhaanyag súrlódása üti meg a fülét. Vékony fátyolként arany tincsek lebbennek meg.

Puff, puff.

Fehér. Máshol és máskor. Hatalmas csattanás visszhangja csendül a falak mentén. Vakítóan éles fájdalom hasít a professzor bal arcfelébe, fogai megcsikordulnak, a nyaka megreccsen. Tisztában van vele, hogy ezt megérdemelte, de mégis olyan megalázónak tartja, hogy egy kis mitugrász pofozza fel. Az élet nagy pofonját egy kis sár…

Bumm, bumm.

Hirtelen pattannak ki a férfi szemei; párat pislognia kell, hogy visszatérjen a valóságba. A heves szívdobogása elmúlik, mihelyst rájön, hogy a lakosztályának nappalijában van. Az agyonkopott, méregzöld foteljában félig a földre csúszva terpeszkedik. Lassanként visszatérnek a tegnap esti egyszemélyes partijának emlékei, az utolsó józan gondolata, viszont ezeket kíséri egy jó erős fejfájás is. Morogva próbál felkászálódni rendes ülőhelyzetbe, de elkezd szúrni a szeme. Kicsavart pózba hanyatlik vissza, és inkább úgy dönt, vár egy kicsit, amíg csillapodik fejfájása és kezdődő hányingere.

Lehunyja a szemét egy fél pillanatra, hogy rendezze szapora légzését, de ez is hibának tűnik, ugyanis újra felrémlenek az előbbi képek előtte. Mennyire valóságos volt a sötétség, a hirtelen gyúló fény. Aztán a hajtincsek, melyek biztosan selymesek lettek volna, ha megérinti őket, és végül a fájdalmas valóság, hogy valójában egy igazi szörnyeteg. Mert mi más lenne a történtek után? Minden pillanat itt hagyta lenyomatát a félelmetes professzor elméjében, hogy visszatérhessenek kísérteni, hogy mindig emlékeztessék a bűnére. Az eddigi legnagyobbra.

– Csak egy álom, semmi más – suttogja azzal a szándékkal, hogy kiszakítsa magát eme gondolatok kínzó karmából.

Pontosabban a fájó emlékek, rémálom masszája. Kontrázza a belső hangja gúnyosan.

Piton egy keserű fintorral jutalmazza az újabb gondolatot, és inkább nem ellenkezik saját magával, mert a végén még kiderülne, hogy teljesen megbolondult. Szórakozottságát az előző esti elfogyasztott alkoholmennyiség számlájára írja.

Újfent megpróbál – a fotel karfájába kapaszkodva – felhúzódzkodni, de olyan heves szédülés fogja el, hogy esélytelennek nyilvánítja a dolgot.

– Perselus, tudom, hogy bent vagy! – töri meg a szent csendet egy vidám hang.
– Esne ki az összes fogad, hogy nem hagysz békét nekem! – morogja a megszólított.

Piton úgy dönt, hogy nem ad semmilyen életjelet – mert így is hasogat a feje, nem bírná elviselni még az öreg kerepelését is -, egyszer csak elunja magát, és elmegy. Talán veszi az adást, hogy nem kívánatos személy most.

Durr.

Hiú reménynek tűnik. Professzorunk élesen szívja be a poros levegőt, amit a kidőlt ajtó felkavart.

– Perselus, hol vagy? – kérdi krehácsolva az idős mágus.
– Itt – nyögi bosszúsan amaz.
– Hol itt? – meresztgeti a szemét, és közben próbálja kipislogni a koszt a lélektükréből.
– Nyissa ki a szemét, és akkor talán észrevesz! – kel ki magából a bájitalmester. – Egyébként ha tudta, hogy bent vagyok, és nem feleltem, akkor nem gondolta, hogy talán alszok?
– Ilyenkor? Te vagy a legelső, aki a kastélyban felkel. Eddigre már legalább húsz pontot levontál volna a házaktól, és ki tudja, mennyi büntetőmunkát osztottál volna ki. Azt hittem, valami baleset ért, és azért nem szólsz vissza.
– Ezért úgy gondolta, hogy az a legjobb megoldás, ha berobbantja az ajtómat? – feleselt tovább a fiatalabb, de fejfájása miatt a mondat vége elhalkult. – Ez már magánlaksértésnek minősül, remélem, tisztában van vele! – sziszegte összezárt fogakkal.
– Ugyan, kérlek, én csak jót akartam! – dörrent rá atyai hanggal az igazgató.
– Sss! Lehetne csendesebben? Majd’ szétrobban a fejem. – Közben hevesen masszírozni kezdte az orrnyergét.

Dumbledore nem vette magára ezt a hangnemet ifjú barátjától, már rég megszokta az ilyen és ehhez hasonló megnyilvánulásokat. Néha még szándékosan tett rá egy lapáttal – természetesen a szórakozás végett -, hogy dühítse nem épp kedves kollégáját. Ilyenkor még láthatta annak a felemésztő tűznek a parazsát, ami meg-megvillant a szemében. Hja, a régi szép idők. Ezért is határozta el magát arra, hogy bármilyen árat is kelljen fizetnie – ha szükséges a Roxfort összeomlása, abba is belenyugszik – de ő bizony tesz róla, hogy ifjú barátjába visszatérjen az a perszelő láng.

Elmélkedése közben lassan elindult a fotel felé, hisz az első pillanattól kezdve nagyon is jól tudta, hogy hol és milyen állapotban találja bájitalprofesszorát. Egy órával korábban már benézett a kandallón keresztül – amit bár fiatalabb barátja új bűbája mindig lekapcsol a Hop-hálózatról, míg alszik -, mivel még mindig nem tudta kijátszani az idősebbet. Hosszú talárja egyik zsebéből egy kis fiolát húzott elő, amit átnyújtott a leamortizált felé. A fekete taláros elkrákogott egy halk köszönömöt, miközben elvette. Sanda szemmel méricskélte a löttyöt, beleszagolt és miután “elfogadhatónak” titulálta, egy kortyra lenyelte a macskajaj elleni bájitalt.

Most jön még csak a java! – gondolta Albus, miközben egy alig látható mosoly kúszott a szája szegletébe. Piton felült a fotelba, Dumbledore pedig a vele szembe lévő kanapén foglalt helyet.

– Minervának fontos elintéznivalója akadt, ezért nem tudja a Roxfort Expresszen utazó diákokat felügyelni – zúdította egyszerre a másik nyakába.
– Csak nem túl sokat ivott az este? – vágott közbe a másik, aki újra a régi formájában sziporkázott.
– Ahogy téged elnézlek, te sem maradtál száraz – vágott vissza vidáman az idős mágus.
– Mit akar? – nyögte alig hallhatóan Piton. Kezdett valamilyen balsejtelem körvonalazódni a szeme előtt, hogy lehet, még sem volt olyan tanácsos lenyelni azt a “valamit”.
– Teljesen egyértelmű. Te leszel a diákok kísérője a vonaton.
– Tudtommal semmilyen szabály nem tiltja, hogy az igazgató felügyelje a diákjait a visszavezető úton – replikázott a fiatalabb.
– Az új tanárnővel találkozom, éppen ezért nem tudom én a diákokat kísérni. – Beszéd közben felállt, és a kidőlt ajtó felé vette az irányt. Hirtelen nagyon sietősnek tűnt a távozás.
– Biztos akad más tanár is… – morfondírozott hangosan tovább Piton, aztán egy kis fáziskéséssel felkiáltott – Mi? Egy nő?
– Mindenkinek más dolga van – aztán átlépte az ajtót, ami egy nonverbális varázslat segítségével visszadőlt a keretébe.
– Azonnal jöjjön vissza! Magyarázatot akarok! – üvöltözött a mogorva professzor most már csak magának.

Ismét elkezdett fájni a feje, és tudta, hogy erre már hiába venne be bármilyen bájitalt, nem fog elmúlni. Dünnyögve botorkált el a fürdőszobáig, közben átkozta a napot, amikor megismerte Albus Dumbledore-t.

Nagy nehezen összeszedte magát, és elindult az állomásra. Zakatoló fejében szüntelenül egymást kergették a gondolatok. Az egész napja vonatozásra fog elmenni. Micsoda időpazarlás!

A leghátsó kupét választotta, kényelmesen elhelyezkedett, és a magával hozott Bájital Szaklapot kezdte olvasni. A kitartó fejfájása nagyban közrejátszott abban, hogy a betűk összefolytak a szeme előtt, és olyan érzés támadt rá, mintha valami a hasánál megragadná, és beleszippantaná egy örvénybe.

***

Fonó sor, egy évvel korábban, a Téli bált követő második hajnalon.

 – Azt hittem, már el sem jössz, Perselus – búgta Bella.
 – Ezt most fejezd be, vagy könnyen megégetheted magadat! – szólt rá határozottan a bolond nőre.
 – Megvonnál tőlem ilyen élvezeteket? Csak egy kis kacérkodás a kemény edzéseid alatt.
 – Bellatrix! Ne kelljen többször rád szólnom emiatt, vagy tényleg helyben leavadázlak! – Erre harsányan felröhögött a megszólított.
 – Jól van, felőlem akár kezdhetjük is.

Bár Lestrange gyengének tűnt a Sectum-interfectum varázslathoz, kitartó volt. Vért izzadva küzdött, hogy pontosan megtanulja, és irányítani tudja. Perselus eközben egyre inkább tartott tőle, hogy rossz döntés volt erre az érzelmileg labilis és ép ész terén is igen korlátolt nőre egy ilyen horderejű igét bízni.

***

Éles sipítozásra pattantak fel a szemei.

– Professzor, professzor! – rontott be az elsötétített kupéjába egy harmadikos boszorkány.
– Tíz pont a Hugrabugtól, Miss – mordult fel a keresett személy.
– De. – Itt egy kicsit habozott a lány, átgondolta, hogy tanácsos volt-e rögtön a denevérért rohannia, amikor kirobbant a csetepaté. – Még el sem mondtam mi történt.
– Túl hangosan kezdett neki – vicsorogta a prof.
– Elnézést – cincogta a lány. Most már tényleg úgy gondolta, hogy inkább sarkon fordul, és itt hagyja Pitont.
– Tíz pont a Hugrabugtól, Miss. – Türelmetlenül kezdett dobolni az ujjaival az ülés karfáján.
– De… – hápogott tovább – most miért?
– Mert még mindig itt van, és nem nyögte ki, mit akar.
– Egy negyedikes griffendéles és egy ötödikes mardekáros párbajozik a vagon folyosóján – hadarta amaz.
– Azok a nyavalyás griffendélesek! Rendben, elmehet.

Több se kellett a lánynak, már vette is a nyúlcipőt. Piton feltápászkodott, és próbált nagyon zord ábrázatot ölteni.

– Remélem, mire odaérek, a mardekárosom padlóra küldi a másikat – méltatlankodott. – Legalább a fejfájásom alábbhagyott – jegyezte meg csak úgy mellékesen.

Kiállhatatlan hangulata gejzírként tört fel belőle, amikor meglátta az átkoktól szétroncsolódott folyosót. Nagy levegőt vett, és elkezdte rendbe szedni az elkanászodott társaságot.

A King’s Cross kilenc és háromnegyedik vágányára érkező Roxfort Expresszről lehajtott fejű diákok serege özönlött le. Örültek, hogy végre megérkeztek, és minél távolabb akartak kerülni a kísérő tanártól, a hírhedt Perselus Pitontól. A professzor unott képpel szállt le a vonatról, és sietősen elindult a hoppanállási pont felé. Nagy igyekezetében nem figyelt eléggé oda a tömegre, és véletlenül nekiment valakinek. Ahelyett, hogy elnézést kért volna, csak erre futotta:

– Minerva, te mit keresel itt? – Döbbenetét alig tudta leplezni.
– Neked is szervusz, Perselus! Az új tanárnővel találkoztam – felelt mosolyogva McGalagony.
– Te is? Ti ellenem szövetkeztek? – háborodott fel a férfi.
– Ki az a mi? – adta az értetlent.
– Dumbledore…
– Oh, hogy Albus, ő csak rövid látogatást tett, utána rögtön ment vissza.
– Londonban? – krákogta a denevér.
– Igen, de mi ezzel a probléma? – kérdezte kíváncsian a boszorkány.
– Á, semmi! Az új kis védencetek igazán várhatott volna, ha már úgy is Londonban van! Komolyan eljöhettél volna a vonattal is, és akkor lehet, hogy a kis kedvenceid nem robbantják fel a fél vonatot! McCoy megint nem tudott nyugton maradni, de elhiheted, tettem róla, hogy az elkövetkezendő időkben olyan legyen, mint egy Földre szállt angyal! Valószínűleg ezt a pontok állásán is észre fogod venni.

– Ezt te nem értheted, Perselus – próbált szabadkozni Minerva. Most főhet a feje, hogy próbálja megnyugtatni kollégáját.
– De, nagyon is értem! Egy kis libát – hisz már az is kiderült, hogy nőről van szó – sóztok a nyakamba, de előtte még jól fellázítjátok ellenem, hogy véletlenül se tudjam kordában tartani, azaz egy szemtelen kis csitrivel akartok kitúrni az állásomból!
– Pers…

A férfi viszont nem akarta meghallgatni az üres fecsegést és lódítást; teljes mértékben nyilvánvaló volt számára, hogy az új tanerő az ujja köré csavarta a két iskolavezetőt, valószínűleg azért, hogy őt kitúrja az állásából. De nem! Ezt a hírhedt Perselus Piton, a Bájitalok Mestere, a háromszoros Arany-Varangy díjazott, több szakmai esszé és cikk írója, Megbecsűt Érdemű Nemesb Bájitalkeverő, a sisakvirág kétszázhetvenhárom felhasználásának feltalálója és még sok egyéb kiváló dolog megfoganatosítója nem fogja engedni, hogy két méternél közelebb merészkedjen az ő tanterméhez egy mitugrász, akinek még a hozzáértése is kétségbe vonható. Az új tanár már az első nap után Albus irodájában fog könyörögni, hogy bontsák fel a szerződését.

Dühösen hoppanált vissza a Roxfort kapuja elé, és hanyagul feloldotta a védővarázslatokat. A Roxmorts felől érkező Dumbledore hiába kiabált, és kalimpált az édességszatyrokkal teli kezével, hogy várja meg, menjenek fel hozzá egy teára, Perselus visszazárta a kaput, és a varázslatok között szándékosan mondott el egy olyat, ami homokká változtat bárminemű édességet. Az idős mágus felhúzott orral konstatálta, hogy jobb, ha nem zavarja most barátját.
Piton pincéig vezető útját a felperzselt bokrok és kirobbantott falmaradványok jelezték.

Folytatása következik…

Szerző megjegyzése: A következő rész is Piton beállítottságú lesz, de… *pitonizmus 4ever*

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük