Soha nem mondom ki, hogy… – by: Tombgirl

Történet lapja

Korhatár: 14

Bétázta: Christine Thalassinou – Köszi! ;)

4. fejezet
Átkozott szilveszter!

Fonó sor, egy évvel korábban.

 Az óév utolsó napjának halvány sugarai világítottak be a kis poros szobába, ahol egy szikár férfitest simult egy bozontos hajú nőhöz. A boszorkány egyik rakoncátlan hajtincse megcirógatta a varázsló görbe orrát, ami ennek köszönhetően megremegett – ezzel kis fintort kényszerítve a szája szegletébe -, amitől lassan visszatért az alvó férfi az öntudatlan állapotból.

 Piton szemei hirtelen pattantak ki, mihelyst visszapörgette az előző estét. Megborzongott a hidegtől – az elfojtott undor rátett még egy lapáttal -, mely a meztelen bőrét csípte. Balra fordult, hogy megbizonyosodjon róla, tényleg az van a karján, amire gondol. Bella feje nyugodott balján, körülötte a nő hosszú lobonca. Óvatosan próbálta kihúzni a kezét a csapdából, de a boszorkány felébredt a mocorgásra.

 

***

 

 Egyszerűen csak megtörtént.

 A szilveszter előtti estén túl sokat ittak a gyakorlás után, és belefeledkeztek az önsajnálatba. Bella kivételesen egy elég tiszta pillanatát élte meg, ezért normálisan lehetett beszélgetni vele. Persze nem magasröptű dolgokról, de Perselust ez a kis csevej is felrázta a tömény undorból, amit maga és az egész világ iránt érzett. Annyira belemelegedtek, hogy a végén egymás karjaiban kötöttek ki.

 Bella vehető volt minden extrém dologra, de Piton a kielégültségen kívül nem érzett semmi mást, mint kongó ürességet. Nem volt maradandó gyógyír a problémájára, csak átmeneti felfrissülésnek számított.

 Megegyeztek, hogy erről a kis ballépésről nem tesznek soha említést, még egymásnak sem. A délelőttöt újfent végiggyakorolták. Bellatrix egy röpke hét alatt szinte tökéletesen elsajátította a Sectum-interfectum varázslatot. Piton délben véget vetett az edzésnek, azzal, hogy ünnepnap van, és legalább az év utolsó napján ne dolgozzák ki a belüket. A nő is teljesen ki volt merülve, éhes és piszkos volt. Míg elment, hogy lefürödjön – természetesen előtte leavadázta a csótányokat, amik a zuhanyzóban tanyáztak -, Perselus egy roxforti manóval ebédet hozatott.

 Jóízűen elfogyasztották az ételkülönlegességeket, közben kibontottak még egy borosüveget, amit a ház ótvaros pincéjében találtak. Piton csukott szemmel is megtalálta volna a vésztartalékokat: jobbra, harmadik szekrény, alulról a második polc, a hetedik és nyolcadik nagy, mérget tartalmazó üvegek mögött.

 Végül az összes alkoholtartalmú löttyöt – kivételt, azért a bájitalok képeztek – megittak, amit a házban még felleltek. Hamarosan megint a sárga földön találták magukat, és még egy utolsó körre ebben az évben kikötöttek az ágyban is. Egymás karjaiban szenderedtek el, szinte békésen, igaz, Pitonnak le kellett szorítania Lestrange karját, mert olyan helyen akart matatni, amit a bájitalmester már nem díjazott volna, ezért Bella a lábával próbálta megrúgni a professzort, hogy engedje el. Teljesen nyugodt volt minden…

 A varázsló már sötét szobában ébredt fel, a nő eltűnt mellőle. Gyorsan lezuhanyzott, majd úgy ítélte meg a dolgot, hogy jobban jár, ha lelép ő is, mielőtt túlságosan hiányolná az öreg. Ki tudja, milyen hajmeresztő gondolat körvonalazódik így is az agyában. Nem hiányzik a felesleges kérdezősködés.

 Visszahoppanált Roxmortsba, a Három Seprűben legurított még egy korsó vajsört, mielőtt a maga tempójában felsétált a kastélyhoz, azaz rohant. Az egész falucska ünnepi lázban égett. Tréfás tűzijátékok, alászálló girlandok színezték az égboltot. Enyhén zsongott a feje a napközben elfogyasztott alkohol mennyisége miatt, de ez a késő esti séta a szitáló hóban, teljesen kijózanította.

 A nagyteremből hangos zene, vidám kurjongatások hallatszottak ki.

 – Átkozott szilveszter! – morogta a professzor.

 Az ajtó félig nyitva volt, azon lesett be. Amikor megpillantotta az idős varázsló, intett felé, hogy ő is csatlakozzon az ünneplőkhöz, de Piton nemleges fejbiccentésére elindult az ajtó felé. Csendbe burkolózva vonultak fel az igazgatói irodába, az ajtóban az idős mágus megveregette Perselus vállát.

 – Ha éjfélig nem jöttél volna, a Rendből pár tagot utánad küldtem volna – közben hellyel kínálta a fiatalabbat. Mielőtt ő is leült volna, citromos teát varázsolt elő, amit kivételesen a fiatalabb is elfogyasztott.
 – Ugyan, Lestrange-t csak le tudom fegyverezni, vagy még ennyit sem nézel ki belőlem? – jött a szarkasztikus válasz.
 Albus inkább figyelmen kívül hagyta a provokálást. A ma estét nem volt kedve elrontani. Minervát és még pár tanárt sikerült megfűznie, hogy játszanak vetkőző varázspókert, hajnali kettőkor. Semmi pénzért nem akarta kockára tenni a jókedvét.
Piton elmondott minden fontos momentumot, közölte abbéli aggályait, hogy valószínűleg Bellatrix a nagy csatában egy gyilkológéppé fog válni. Dumbledore az ujjait sátor formában illesztette össze, állát rájuk támasztotta, míg hallgatta az elbeszélést. Feszülten figyelt, mindent tudó, csillogó szemét Perselusra függesztette. Végül egy portré zavarta meg őket, amikor visszaóvakodott a keretébe, és halkan köhintett egyet. A legtöbb festmény lakója is mulatozott, szerte a kastélyban.
 – Á, igen, menjünk, nehogy lekéssük éjfélt. – Felállt az idős varázsló, ezzel jelezve, hogy vége a megbeszélésnek. – Ugye, te is koccintasz velünk?
 – Inkább kihagynám… – dünnyögte Piton, de lelkiekben készült, hogy úgysem ússza meg.
 – Rendben, kivételesen elnézem neked; biztos fáradt vagy – válaszolt Dumbledore.

 Pitonnak képzeletben leesett az álla. Hosszú évek óta ez az első alkalom, hogy komolyabb szónoklat nélkül távol maradhat egy iskolai ünnepélyről. Mindig legalább Albus beszédét meg kell várnia, csak utána távozhat. Természetesen, amikor épp a Gyengélkedőn vagy a lakosztályában lábadozik Voldemort dührohamai után, akkor nem kell részt vennie…

Jelen, szilveszter a Roxfortban

Az itt maradtak közül, csak páran voltak még jelen. A táncparketten vonaglottak, és Piton remélte, ők is hamar távoznak, mert mehetnékje volt. A professzor egy sötét sarokban húzódott meg, hátát a falnak, lábait keresztbe vetette. Mellette a földön egy pezsgősüveg.

A legtöbb tanár a Grimmauld tér 12-es szám alatt ünnepelt, csak egy-ketten maradtak itt. Ő is kapott meghívást, de jobbnak látta, nem kompromittálni a hangulatot a jelenlétével. Így Dumbledore rábeszélésére, bár kelletlenül, de elvállalta a Roxfortban maradt diákok pesztrálását. Éjfél előtt pár perccel az utolsó táncos is kidőlt, mint egy krumpliszsák, igaz, a professzor egy kicsit rásegített. A manóknak kiadta, hogy a nagyteremből mindenki az ágyába kerüljön, ő pedig távozott. A pince felé menet, kibontotta az üveget, és egy jókorát húzott belőle. Mire is ivott? Arra, hogy egy barom. A világ legnagyobb barma.

Ez volt az az éjszaka. Pontosan egy évvel ezelőtt. Rettenetesen utálta magát ezért, minden csak miatta történt. Ő volt a felelős. Elbukott. Rosszul döntött. Nagyon rosszul.

… Lefelé menet nem gondolta meg magát az öreg, nem vetett be semmi praktikát, hogy kötelezően részt vegyen, koccintson, bájologjon. Különös. Piton ezen gondolkodott, míg az előcsarnokba értek, ott elköszöntek, majd ellentétes irányba indultak.

 A fekete talárost egy kis bódultság kerítette hatalmába. Viszont ez nem a fáradtságát tükrözte, hanem a felajzottságát. A mai mozgalmas nap után, kezdett benne kételkedni, hogy ez természetes-e.

 Amikor már félúton volt a lakosztálya felé, csak akkor tűnt fel neki, hogy még egy dolog nem stimmelt. Eddig koromsötétségben haladt, ami nem volt probléma, mert kívülről tudta a pince minden négyzetcentiméterét, viszont a fáklyák, meg voltak bűvölve. Azoknak mindig világítaniuk kellett itt. A tanárokon kívül, és természetesen a manók különleges varázserejének köszönhetően, más nagyon nem is tudta volna eloltani őket. A könyvtár zárolt részlegében lehetett csak olyan varázsigét találni, ami elolthatja őket.

 Ekkor hirtelen barna, lágy fény rebbent fel, nem messze a sötétségben. Piton dühösen indult el arra, mert kétsége sem volt felőle, hogy az az illető az, aki szórakozik a pince világításával. Ahogy közeledett, egyre több részlet rajzolódott ki a szeme előtt. Halk neszezés, nehéz ruhaanyag súrlódása ütötte meg a fülét. Csak nem egy párocska, bújócskázik itt? Ördögi vigyor terült el az arcán. Dupla élvezet… Hirtelen barna tincsek lebbentek meg, de a kevéske fény, arany színezetet adott nekik.

 – Nocsak, a Griffendél kis üdvöskéje – közben megérintette a háttal álló lány vállát.
Hermione nagyot ugrott és felsikoltott. Pálcáját előreszegezve pördült meg a tengelye körül.
 – Megijesztett – kezdett neki hisztérikus hangon.
 – Nem állt szándékomban – dörmögte a férfi, közben az ifjú boszorkány cseresznyepiros ajkaira pillantott.

Úgy tűnik, Bella nem végzett jó munkát – röppent át a gondolat a professzor agyán.

 – Tíz pont a Griffendéltől, mert kilyukasztotta a dobhártyámat, és újabb harminc pont, mert megrongálta a kastély bútorzatát – folytatta.
 – Várjunk csak! Milyen rongálás? – csattant fel vérmes vehemenciával Granger.
 – Az örök lángú fáklyák, Miss, nem égnek. Mivel ön az egyetlen közel s távol, aki itt jár, és valószínűleg az egyetlen, aki képes ilyen varázslatot véghezvinni, teljes bizonyossággal merem állítani, hogy maga van e mögött.
 Hermione csak hápogni tudott, ekkora rágalom hallatán.
 – Ne is tagadja, felesleges. – Egy pajzán kép úszott a férfi szemei elé. – Oltsa el! – jött az instrukció.
 – Miért? – többre nem telt Hermionétól.
 – Túl sokat kérdez, mint mindig. A büntetés második fele, természetesen – oktatta ki a denevér.

 Granger engedelmeskedett, mert már minden vágya volt, hogy minél előbb kikerüljön innen, felrohanjon a védelmet nyújtó szobájába, és bebújjon a takaró alá, elfelejtve ezt a rémálmot.

 – Ha volt olyan okos, hogy a pincémet sötétségbe vonja, akkor találjon is ki. – Piton párat hátrébb lépett, majd a lány mögé került.
 – Nem én voltam! – védekezett a boszorkány.
 – Késő bánat. Adja ide a pálcáját! – suttogta Hermionénak, amitől az összes szőrszál felállt a boszorkány karján. Kelletlenül engedelmeskedett. – Ajkával súrolta a lány fülcimpáját, aki ettől megijedve, egyenesen elindult.

 Az egyik kezét a fal mentén húzta végig, a másikat maga előtt tartotta. Perselus szorosan mögötte volt, örömmel konstatálta magában, hogy legalább kétszer fordult rossz helyen el, így egyre közelebb kerülve a lakosztályához, de mind távolabb a feljárótól. A lány egyre szaporábban kezdte venni a levegőt, hangosan zihált, ami még inkább felizgatta a professzort. Végül az egyik kereszteződésnél megállt, Piton pedig véletlenül későn vette észre a helyzetváltozást, így a lány hátához simult.

 – Azt hiszem, eltévedtem – rebegte félősen Hermione.
 – Nem is kicsit – kontrázott a férfi.
 – Megmondaná, merre kell menni? Akkor nem rabolnánk egymás idejét – próbálkozott a lány.
 – Annak ára van, és egyébként is örömest töltöm magával az időmet, Miss. – Teljes testét hozzápréselte a boszorkányhoz.
 – Milyen ára? – közben egy lépést előbbre lépett, mert egy kicsit zavarta a helyzet intimitása.
 – Ilyen – azzal belecsókolt a lány nyakába.

 Hermione összerezzent. Nem volt kellemetlen az érzés, de váratlan. Egyszeriben nem is tudta, hogy hol hagyta az eszét, minden valamire való gondolat kiröppent a fejéből. A férfi hirtelen hátrébb lépett, megszakítva a kényeztetést.

 – Itt forduljon jobbra – szólt rekedten. A lány befordult a sarkon és tett pár bátortalan lépést előre.
 – És most? – kérdezte.

Piton a falhoz lökte, kezeit a lány selymes hajába temette, és egy érzéki csókot lopott tőle.

 – Egyenesen végig, a végén pedig balra. – Hermione remegő lábakkal indult el az adott irányba. Úgy érezte magát, mintha villám csapott volna bele, ami kisütötte az agyát. Az ésszerű gondolatok hamuvá lettek.

 – Hogyan tovább? – tette fel a kérdést Granger.

 Perselus újra megcsókolta a lányt, de ezt már ő is viszonozta. Egyre inkább kezdtek belemelegedni, amikor a férfi hátrébb lépett.

 – Már itt vagyunk – suttogta.
 – De ez nem a feljáró – replikázott Hermione.
 – Milyen elmés meglátás. Mielőtt szónoklatba kezdene, tájékoztatom, hogy nem ígértem meg semmit, végképp azt nem, hogy a pince feljárójához irányítom. Felőlem egész éjjel barangolhat a folyosókon, de ha jót akar magának, akkor szépen bejön velem.
 – De…

 Az új év hajnalán a hideg pincében két szó harsant fel:

 – Átkozott szilveszter!

Perselus e borús emlékek közben összeráncolta a homlokát. Meredten nézett ki a fejéből, egyáltalán nem a valóságban járt. Nem is figyelt oda, hová lép, ezért fordulhatott elő, hogy megbotlott valamiben. A bájitalprofesszor homloka még inkább eltorzult, mert az előcsarnokon akár becsukott szemmel is tudta, hogy hol van kisebb göröngy, hiba a padlóban. Azt is azok az átkozott Weasley fivérek robbantották bele!

Visszatérve a realitás talajára, lepillantott, hogy megnézze, mibe sikerült így belerúgnia. Egy halom bőrönd, utazóláda és táska állt kusza összevisszaságban. A kupac tetején egy elnyűtt, kopott kék plüssnyúl trónolt. Lekonyult a feje, bal mancsában egy sárgarépa volt, jobb füle természetellenesen fordult a professzor felé.

– Mi a kénköves mennykő ez itt! – vicsorgott az egyik arra siető manóra a rettegett bájitalprofesszor.
– Elnézééést Pitooon Professzooor – nyújtotta el a szavakat félelmében a manó. A konyhában mindenki tudta, hogy jobb a bájitalmestert kikerülni; akkor takarítani nála, amikor nincs jelen, a tantermét és a laborját nagy ívben elkerülni, vagy könnyen egy-egy ruhadarabbal lesznek gazdagabbak. Bár Dumbledore mindig megnyugtatta őket, hogy akárhány ruhadarabot is kapnak, nyugodtan maradhatnak. – Ziggy, máris elviszi innen őket.
– Jobb is lesz, vagy magam teszek az eltüntetésükről, de aztán azt már senki nem fogja egy darabban megtalálni! – dúlt-fúlt.
– Nyilván maga a hírhedt Perselus Piton – hasított át a csarnokon egy éles női hang. A nyuszi és a  férfi is a hang irányába fordult. Egy köpenyes személy állt a lépcső elágazásában. A ruhához tartozó csuklya teljesen eltakarta a viselője arcát, így nem tudta a varázsló megállapítani a személy kilétét. Lassan elindult lefelé a boszorkány, jobb kezét a korláton tartva.

– Elnézését kérem, hogy kellemetlenséget okoztam önnek – jött a cirádás bocsánatkérés. – Remélem, nem ütötte nagyon meg magát.
– Ki maga? – jött az első vallató kérdés.
– Az új tanár – válaszolt szűkszavúan a nő. Közben leért az előcsarnokba, és a táskák felé vette az irányt, látszott, hogy szeretné figyelmen kívül hagyni a bájitalprofesszort.

A nyuszi a csuklyás felé nyújtotta a mancsait, a boszorkány is felé nyúlt, de lassú volt, mert Perselus felkapta a játékot előle.

– Ezt nem kellett volna – suttogta az új tanerő, majd ráfüggesztette villámló szemeit.
– Ugyan, amint rendesen válaszol a kérdéseimre, rögtön visszakapja a játékszerét – affektált Piton.

Egy pillanat törtrésze volt az egész. Egy gyors nonverbális relaxo megbénította a férfit, a következő varázsige egy hangos invito plüssnyúl volt, és mintha mi sem történt volna, Piton már újra tudott mozogni, azon túl, hogy a játék a nő kezében volt. A boszorkány hátat fordított és gyors léptekkel elindult a lépcső felé.

– Ismerem magát? – A bájitalmester követte a szemtelen betolakodót.

A nő nem izgatta magát, egy újabb nonverbális bűbáj hatására, a férfi lábai bebetonozódtak az előcsarnok padlójába.

– Jöjjön vissza azonnal! Mit képzel magáról?

Folytatása következik…

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük