Itt is van a második felvonása az élménybeszámolóinknak. Christine szabadon fogalmazott, ezért a lelkileg erős egyének olvassák csak el. 🙂 Fontos még tudni róla, hogy halálosan Szabó P. Szilveszter fan, ezért nem szereti, ha elveszik a játékát.

„Operett, engedj be, drágám…!”, hogy a jó Istenke verne meg…!

A Színházak Éjszakája számomra remekül indult, tényleg, és a folytatásnak is volt sok olyan pillanata, ami több volt, mint jó. Na de ami köztük volt…! Az az egy biztos, hogy ahhoz képest is, hogy első alkalommal került megrendezésre a dolog, a szervezés vagy tudatosan volt olyan pocsék, amilyen, vagy a szervezők olyan szinten tehetségtelen, inkompetens lúzerek, hogy arra nem elég egy normál ember szókincse, hogy leírja, de még Szabó P. Szilveszteré sem.

Az egész program azzal indult, hogy felszedtem Volk barátnőmet a Nyugatinál, hogy aztán együtt szabaduljunk rá legelőször is az Operettszínházra, ahol aztán olyat alakítottunk, hogy azt egyhamar biztos nem felejtjük el – tegyük hozzá, ebben az alakításban öntudatlanul nagy segítségünkre volt KERO, akinek ezúton is hálás köszönet érte, mert tényleg felejthetetlenné tette a kezdetet.

Ezután némiképp felduzzadt a társaság, egy kis jegyseftelést is sikeresen lebonyolítottam, majd efeletti megelégedettségünkben beültünk az Operett eredetileg gyerekeknek szánt mesés programjára – amin fura mód legalább 2/3 részben felnőttek ültek, de mindegy… Ennek ellenére remekül szórakoztunk, aranyos, kedves műsor volt, igazán, bár azért az exhibicionista szülők által mutogatott kölkök, akik csak mondták a verseket, de a nyakam teszem rá, hogy nem sokat értettek belőlük, némiképp illúzióromboló volt – és szánalmas.

A program után osztódott a társaság, mi Volkkal felszedtük az Operett előtt Ibi barátnőmet, majd kajálni tértünk, a másik fél meg megkísérelt bejutni a Raktárszínházba. Mi hárman, mivel már az éhhalál szélén voltunk, elmentünk kajálni, majd Ibi és az én érdeklődésemre való tekintettel megnéztük a József Attila Színházban lévő jelmez- és jelmezterv kiállítást, ami sajnálatos módon elég szegényes volt, különösen jelmezek tekintetében, de azért a kiállított darabok nagyon szépek voltak. A sokadik nagy alakítás is itt esett meg, mikor kifelé valahogy nem sikerült elsőre eltalálni a megfelelő ajtót…

Az Operetthez való visszatérés aztán olyan meglepetést tartogatott, amire a „kellemetlen” nem egy adekvát fogalom. Az Operett előtt – de sokkal inkább KÖRÜL – akkora sor kígyózott, hogy belátni is nehéz volt. Ennek oka elvileg az volt, hogy bizonyos programokra csak sorszámmal lehetett bejutni, tekintettel a korlátozott számú férőhelyre. A baj ott kezdődött, hogy ha valaki információhoz akart jutni, ugyancsak a sorbanállás volt a javallott megoldás, tekintve, hogy a jelenlévő biztonsági őrök akkor sem tudtak volna érdemben válaszolni semmiféle kérdésre, ha az életük múlt volna rajta. Ez önmagában nem lett volna olyan halálos probléma velük kapcsolatban; ami viszont határozottan az, hogy a viselkedés”kultúrájuk” az valahol a bányászbéka segge alatt tanyázik mérföldekre. Könyörgöm, melyik sittről szabadultak ezek, és hogy kerültek egy Operettszínház alkalmazásába?!

Miután nagy nehezen sikerült elvergődni az információs pultig – közben részt vehettünk egy igen hangulatosra sikeredett hering-partin –, kiderült, hogy a szervezési osztály munkatársai is kimerítik a „használhatatlan” fogalmát, konkrétan kijelentve, hogy kérdésekre márpedig ők nem válaszolnak, ezek után a biztonságiak meg feljogosítva érezték magukat egy kis kabáttépkedésre is, amit Volk némi ordibálással honorált, erre még inkább bedurvultak.

A baj az, hogy tekintetbe véve az őszi Broadway Festen szerzett tapasztalataimat, sajnos nem mondhatom az ilyen megnyilvánulásra, hogy egyszeri eset. Kérdem én, szépen csendben, hogy esetleg nem lehetne úgy biztonsági őröket alkalmazni, hogy az IQ-szintjük és az érzelmi intelligenciájuk – meg főleg a problémamegoldó készségük – legalább egy minimális mértéket megüssön?!

A kudarcra való tekintettel elsétáltunk a Kolibri Színház felé, egyrészt, hogy valahol esetleg melegedni és pihenni tudjunk kicsit, másrészt, hogy hátha be tudunk jutni valahova. Ez utóbbi nem bizonyult lehetségesnek, ott is teltház volt, de legalább ott annyit képes volt megtenni az ügyeletes recepciós, hogy ha kérdezték, válaszolt, sőt, még a telefont is fel tudta emelni, hogy ezt-azt megérdeklődjön. Ugye, hogy nem olyan nehéz ez?!

A Kolibriben volt az este leghatározottabb mélypontja, én már komolyan fontolgattam, hogy vagy hazamegyek és ágyba bújok, vagy megölöm a szervezőket/KERO-t/a biztonsági őröket/Szilvesztert, attól függően, melyik kerül először a szemem elé. Végül aztán egyiket se tettem, hanem egy gyors telefon után visszamentünk sort állni, ezúttal Szilveszterért, azaz pontosabban a láthatásáért.

Ezúttal hering-partira már nem került sor, de a hideg, a szél, a szemerkélő eső annyira próbára tették az állóképességünket, hogy Ibi majdnem beájult – ezúton szeretnék köszönetet mondani a helyzetben tanúsított becsületre méltó magatartásukért Hajni barátnőmnek, testvéreinek és párjának, és a Madách Színház közönségszervezőjének –; szerencsére annyi azért telt az Operett szervezési irodájától, hogy némi melegedési és pihenési lehetőséget biztosítottak Ibinek. Hát, köszike, puszika. Közlöm, ez volt a minimum, amit megtehettetek!

Miután a helyzet többé-kevésbé megoldódott, és még vagy ¾ óra várakozást követően aztán csoda történt. Komolyan, nem tudok mást feltételezni, mint hogy az ég küldte KERO-t pont akkor, pont oda a Mozsár utcai bejárathoz, hogy végre felszámolja a színházánál növekvő káoszt és ősrobbanást. Ennek köszönhetően aztán SIKERÜLT BEJUTNI!!! És nem is akárhova, ügyesen befoglaltunk egy középpáholyt, ahonnan valami egészen gyönyörű rálátásunk volt a színpadra; és a már ott parádézó Szilveszterre, aki szokás szerinti formáját hozta: őrült volt és gyönyörű; főleg az utóbbi.

Az előadott műsor kellőképpen agyament volt – az ilyet hívom én úgy, hogy „dicséretre méltóan nagy állatság” –, de aztán a végén sikerült valahogy átesni a ló túloldalára, köszönhetően Feke Paulinának (©by Szilveszter) – aki alapjáraton Pál, csak most gondolt egyet, és megpróbálta sokkolni kicsit a közönséget; bejött neki. Őt eddig ugyan nem ismertem, de most egy csapásra – azaz pontosabban szólva egy mozdulatra – sikerült velem úgy meggyűlöltetnie magát, hogy nagyon sokat kell azért dolgoznia, hogy ezt a csorbát kiköszörülje. Én tényleg nem tudom, mit képzel; de mikor láttam, hogy Szilveszterhez ér – az igazán frusztráló az, hogy ezt úgy és ott tette, ahogy és ahol ÉN szeretném, ha egy mód van rá –, frankón ki bírtam volna nyírni, de minimum lerúgni a zenekari árokba. Már vártam, hogy Szilveszter beszól neki valami olyasmit, hogy „Gratulálok, Paulina, ezzel az egy megmozdulással a rajongóim 99,9%-át sikerült magad ellen fordítanod…”, és szerintem baromira igaza lett volna.

A több értelemben is sokkolóra sikeredett blokk után rohantunk át a Madách Színházba, ahol fiatal tehetségek koncertjét hallgathattuk meg. Nagyon jó volt, a fellépő fiúk és lányok tényleg nagyon ügyesek voltak – volt egy srác, akinek valami olyan hangja volt, hogy az egész színház dobott tőle egy hátast –, még azt is meg merem kockáztatni, hogy az éjszaka legjobb programja volt, amin sikerült részt vennem.

Egyetlen egy fellépővel volt baj, egy fiúval, aki az egyik lánnyal énekelte a Rebeccából a „Jöjj, szörnyű az éj” című számot. A lány teljesen rendben volt, a srác viszont kissé – oké, kissé nagyon – elszámította a tempót, és nagyon sikerült belassulnia; mikor Volkkal egymásra néztünk, rögtön tudtuk, hogy ugyanaz a bajunk. Nekem személy szerint a másik problémán úgy fogalmazható meg, hogy „Egyszer Szilvesztertől, soha többet mástól”.

Ezek után az éjszaka – pontosabban a hajnal – további része már különösebb esemény nélkül telt, talán a Blahánál lévő étkezde biztonsági őrét lehetne megemlíteni, aki szintén olyan IQ-hiányról tett tanúságot, hogy az már tényleg a „no comment” kategóriába esik. Engem komolyan érdekelne, hogy a biztonsági őröknél a munkaköri leírásba bele van foglalva, hogy az IQ nem lehet -10-nél több, vagy mi?! Elképesztő, komolyan…

Összességében, a Színházak Éjszakája nem egy hiábavaló kezdeményezés, és jó lenne, ha hagyománnyá válna; de egyetlen feltétellel: próbálják normálisan megszervezni.

Christine Th.

Finomította: Volk

Első

Tags:

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük