A tetkó

Míg Weasley a konyhába, Potter Dumbledore felkészítő óráira, addig Hermione hozzám járt le délutánonként. Az én sötét és nyirkos pincémbe, hogy megfejtsen magának, kitalálja a titkaimat, a múltamat, hogy ezáltal megpróbáljon valamiféle jövőt elképzelni velem a későbbiekben. Nem tudta, hogy számomra nincsen jövő. Naiv, kicsi lány.

~.~.~

A tetkó

Kicsi és nagy, lapos és gömbölyű, díszes és egyszerű, átlátszó és színes millió üvegcse, fiola és lombik csörrent össze, amikor kivágódott a bájitalraktár ajtaja. A sötétséget hirtelen megvilágító folyosói fény csak egy pillanatra uralta a kis helyiséget. A két egymásnak préselődő test mögött azonnal bevágódott az ajtó.

– Auu… – jött egy méltatlankodó nyögés a sarokból Hermionétól.
– Shh! Még a végén tényleg megfordul, és minden kiderül – dorgáltam meg halkan.
– Azért finomabban is betessékelhettél volna ide, ehelyett a… – A jobb kezemet a szájára szorítottam, nehogy a heves kitörését megneszelje az a bolhafészek.
– Lenyugodtál? – kérdeztem pár pillanattal később. Bólintására elengedtem, hogy utat eresszek a szóáradatának, amit már halkabbra fogott.
– Miért kellett így elrohanni? Csakis Mrs. Norris lehetett ilyen későn, és miután múltkor egy kutyaszellemet szabadítottál rá, biztos, hogy inkább elhátrál előlünk, mintsem, hogy kövessen.
– Annak a dögnek ápolt farka volt, szóval biztos, hogy Minerva volt az! – morogtam.
– Te sem lehetsz ennyire paranoiás, Perselus – mondta, miközben hozzám simult.
– Emlékszel, hogy mit mondtam az első kandalló előtti beszélgetésünkkor? – tettem fel az oly sokszor megválaszolt kérdést.
– Igen, azt nem lehet elfelejteni – suttogta a vállamnak. Tudom, hogy ő magára a szituációra értette, és nem arra az életbevágó mondatra, amit mantraként ismételtettem vele.
– Akkor most mondd ki hangosan, hogy biztos lehessek benne, hogy tényleg jól az eszedbe vésted. – Állam a fején pihentettem. Mily egyszerű és nyugodt pillanat volt! Bárcsak ne kellett volna minden percben attól rettegnem, hogy az lesz az utolsó együtt töltött pillanat!
– Soha ne bízzak meg benned – lehelte halkan.
– Igen, mégpedig azért ne, mert nem ismered a múltam eléggé ahhoz, hogy tudd, hogy milyen szerepem lesz a jövőben. Lehet, hogy neked paranoiásnak tűnök, de elhiheted, hogy megvan rá az okom. – Az okom, amit soha nem mondtam el neked.
– Azt tudom, hogy Halálfaló voltál, de már nem vagy az, és elhiheted, hogy van elképzelésem, hogy mit takar ez! – szólt megbántottan.
– Nem tudsz rólam mindent… – A levegőben lógott a mondat, amely olyan sok ajtócsapkodást ért meg. – Késő van, jobb, ha visszamész a szobádba – bontottam meg a csendet. – Minerva már biztos, hogy megitta az esti whiskyjét, és skót pizsamájában horpaszt. – Ahogy elhagyták a szavak a számat, elhúzódtam tőle.
– Nem kísérsz fel? – nézett fel esdeklőn.
– Hermione… – Nagyon jól tudta, hogy felmegyek vele, csak egy kicsit puhítania kellett még.
– Kérlek! – Tudnám, hogy hogy tudja manónagyságúra kinyitni a szemeit.
– De nem fogok veled kézen fogva menni – kelletlenséget mímelve adtam meg magamat. Nem kötöttem soha az orrára, de azért tartottam vele, mert ezek is értékes pillanatok voltak számomra. Pillanatok, amik elhitették velem, hogy lesz miért harcolnom, még ha tudom is, hogy végül elbukok. – Ne nézz ilyen csalódottan! – pirítottam rá. – Mars felfelé! – közben egy mozdulattal az ajtó felé fordítottam. A váratlan helyzetváltoztatástól bennszakadt egy kérdés, ami úgyszintén az esti elbúcsúzásainkhoz tartozott már.
– „Jó éjt!”–csókban azért reménykedhetek? – kérdezte a kilincsen pihentetve a kezét; de amikor nem kapott azonnal választ, lenyomta, és kilépett a raktárból.
– Majd meglátom, hogy mit tehetek ez ügyben, Miss Granger – válaszoltam, miközben visszahelyeztem a védővarázslatokat az ajtóra.

Így ballagtunk felfelé, egymás mellett, három lépés távolságban, hogy ha esetleg egy éjszakai csavargó diákkal találkoznánk, nehogy elkezdjen kombinálni. A Kövér Dáma felé menet, az utolsó sarkon van egy sötét boltív, amit mintha csak nekünk találtak volna ki. Itt szoktam csókot lopni tőle, amit mindig visszavesz, a következő titkos találkozásunkkor. Innen az árnyékból szoktam nézni, mint lejt boldogan végig a folyosón, és hogy tűnik el egy ellenséges ház portréja mögött az én kedvesem.

~.~.~

A pince felé menet azon gondolkozom, hogyan jutottunk el idáig. Év elején büntetőmunkát osztottam ki neki, amiért segített annak a fafejű Longbottomnak. Először úgy voltam vele, hogy mesterséges porréteggel vonom be a magánraktáram üvegcséit, és azt adom ki feladatul neki, hogy tisztítsa meg őket, pálca nélkül. Viszont délután Pomfrey egy listát küldött – vérvörös Sürgős! felirattal, hogy készítsem el a gyengélkedő számára, de tisztában voltam vele, hogy a Rendnek lesz. Péntek volt, így várható volt, hogy másnap Voldemort megejti a heti nagygyűlést, ezért mielőbb végezni szerettem volna a tekercsnyi bájitallal, hisz ki tudja, hogy milyen állapotban térek vissza.

Másodpercre pontosan érkezett, ahogy el is vártam mindenkitől. A negyedik tételt pipáltam ki, amikor megkérdezte, hogy mi lesz a büntetése. A korábban felállított üst felé biccentettem, és közöltem vele, ha rájön, hogy milyen bájitalt lehet készíteni az asztal szélén felsorakoztatott hozzávalókból, és ha tökéletesen készíti el, akkor megússza ennyivel. Ha hibázik, akkor még két nap büntetést kap, és ha akkor is elront valamit, akkor már négy délutánon fogom várni, és így tovább. Nem kérdezte, hogy miért főzhet, amikor mások mindig undorítóbbnál undorítóbb feladatokat kapnak, csak csinálta, amit kiosztottam neki.

Egy kondérnyi nagyon egyszerű Sebösszehúzót kellett készítenie. Biztos voltam benne, hogy neki nem okoz gondot a bájital, talán még Potternek is ment volna… De amikor az utolsó hozzávalót kellett volna beledobni az üstbe, megállt a keze.

Addig csöndben dolgozott, de akkor felém fordulva megkérdezte, hogy lejöhet-e máskor is, ha most nem rontja el a bájitalt. Mit ne mondjak, megdöbbentem. A feltételt azért szabtam, hogy még véletlenül se jusson az eszébe elrontani, erre önként és szinte dalolva vállalkozik arra, hogy máskor is lejöjjön.

A pincébe! Hozzám…

A zsíros hajú denevérhez! A pincelakó szörnyhöz!

 – Miss Granger, jól érzi magát? Lehetséges, hogy talán beleszippantott a gőzbe?
– Tökéletesen vagyok, professzor, köszönöm a kérdését! – Rám mosolygott, aztán beleszórta az utolsó hozzávalót.

Akkor kezdődött, azon az éjszakán…

Megfőztük az összes bájitalt és kenőcsöt, végül visszakísértem a Griffendél-toronyba, hogy Frics vagy másik késő esti razziázó tanár nehogy rajtakapja, hogy settenkedik vissza a büntetésből. Persze ezzel is inkább magamat védtem, mintsem a Misst.

Megengedtem, hogy legyere máskor is, de feltételeket szabtam. Ennek ellenére boldogan beleegyeztél.

Itt indult el a lavina.

~.~.~

Már régen nem csak arról szólt a dolog, hogy lejössz, és segítesz pár bájitalnál. Esténként, amikor végeztünk, átmentünk a magánlakrészembe, és megbeszéltük a legújabb felfedezéseket és kutatásokat a varázsvilágban. Meséltél a szüleidről, és hogy mennyire félted őket. Ilyenkor mindig éles fájdalom nyilallt a szívembe, hisz ezért valamilyen módon én is felelős voltam…

Néha arra is rá tudtalak venni, hogy játszunk egy parti varázslósakkot. Az elején mindig hagytalak nyerni, aztán annyit fejlődtél, hogy minden igyekezetem ellenére is legyőztél.

Nagyon régen volt ilyen beszélgetőpartnerem, számomra ilyen kedves társaság. Albus folyamatosan a Potter kölyökkel foglalkozott, és az idő előrehaladtával a mi találkozóink is csak a lényeges dolgok megtárgyalására korlátozódtak. Szükségem volt azokra a beszélgetésekre, arra a pár órányi kikapcsolódásra! Hermione, te tényleg el tudtad feledtetni velem, hogy milyen borzalmak folynak a kastély falain kívül.

Te voltál az utolsó mentsváram.

A még távolinak tűnő, de egyre rohamosabban közeledő halálom megédesítője.

Aztán eljött az a végzetes nap a szerelmünkben. Igen, az voltál. A szerelmem. Kedvesem.

A karjaimban vackoltad el magad, azzal a dögnehéz könyvvel. A Roxfort története… Hányszor olvastad? Szerintem már kívülről tudtad, mind a háromezer-kétszáznegyvenkettő oldalát. Pontosan emlékszem rá, hogy én egy Bűbájok hatása a bájitalokra tanulmányt olvastam. A végére érve letettem az újságot, és a borospoharamért nyúltam. Te is letetted a könyved, és felém fordultál, kihúztad magadat, megköszörülted a torkod, erőt gyűjtve a következő szavakhoz:

 – Beszélnünk kell.

Nos, ez az a két szó – tudomásom szerint – csak rosszat jelenthet a nőknél, így már eleve a hideg futkosott a hátamon. Attól tartottam, hogy a következő szavaiddal finoman közlöd, hogy nem fogsz többet lejönni hozzám, mert… hmm… kismillió okot fel tudnék sorakoztatni. Viszont folytattad:

 – Meg kell beszélnünk ezt a közöttünk lévő… Mit is?

Rögtön értettem, hogy mire gondolsz, én is sokat gondoltam erre. Mit mondhattam volna? Pár hónapom, jó esetben egy évem van még hátra, és meghalok? Meghalok azért, hogy te tovább élhess egy olyan világban, ahol nem kell féltened a szüleidet?

 – Sötét idők járnak, nem hiszem, hogy egy komolyabb kapcsolatnak itt van az ideje – törtem meg végül a feszült csendet. Kétségbeesetten néztél rám, mintha egy világ omlott volna össze benned a szavaim hallatán.

A mellkasomnak döntötted a fejedet, és már készültem, hogy bármelyik pillanatban megrázkódnak a vállaid, jelezve, hogy annyira megbántottalak, hogy sikeresen sírásba kergettelek. Nem így történt. Lassan felcsúsztattad mindkét kezed a mellkasomon, a fejed fölemelted… és megcsókoltál. Más volt… Ez már nem a búcsú-köszöntő csókunk volt, amit egymástól loptunk mindig el, vagy épp vissza. Ez a csók mindkettőnktől elvett, és visszaadott csók volt, finom puha, egyszersmind édes.

A kezed szép lassan egymás után kezdte kigombolni az ingemet úgy, hogy közben nem szakítottuk meg a csókot. Mikor egy szusszanásnyi pillanatra szétváltunk, rekedten próbáltam a realitás talaján tartani mindkettőnket.

 – Ne, ne siessük el – kezdtem a harmatgyenge tiltakozást, elakadó lélegzettel.
– Rendben – felelted, de tovább gomboltad kifelé az ingemet.

Az egyik nem akart engedelmeskedni, ezért egyszerűen széttépted, és akkor… ért véget. Meredten bámultál a mellkasomra, egyáltalán nem erre számítottál.

 – Te a szíved fölött hordod a volt szerelmed nevét? – pontosan kihallottam a megvetést a hangodból. – Perselus, ez… Hagyjuk… – Hirtelen felugrottál, és az ajtó felé rohantál.
– Hermione, kérlek, ez nem az, amit gondolsz! – Először gyerekes kirohanásnak véltem, de így utólag… Teljes mértékben megértelek.
– Igazad volt; te már a legelején szóltál, hogy végül menekülni fogok tőled. Hát tessék! Boldog lehetsz! – azzal űzött vadként robbantál ki a folyosóra, jó hangosan bevágva az ajtót magad után.

Én pedig… nem állítottalak meg.

Hagytam, hogy elmenj.

Örökre.

Talán így könnyebb lesz mindkettőnknek.

~.~.~

Nem tudta… Honnan is tudhatta volna, hisz soha nem mondtam el neki! Soha!

A név, ami a bőrömbe volt varázslattal varrva, vagy pontosabban égetve – magam se tudom –, pedig az anyámé volt. Az egyetlen nőé, aki soha nem fordult el tőlem.

Eileen.

Cikornyás betűkkel kacskaringózott a szívemnek oly’ kedves, annyira szeretett nő neve a mellkasomon. Megbocsáthatatlan, a beavatatlanok számára!

A varázstetoválást nem lehet csak úgy eltüntetni, nincsen rá semmi bájital vagy bűbáj. A készítőjét kell megölni ahhoz, hogy nyom nélkül eltűnjön. Ezt viszont igen nehéz kivitelezni, mert a készítők féltik az életüket, ezért csak inkognitóban hajlandóak bárkinek is örök emléket készíteni. A tetoválókat nem kell keresni, majd ők felkeresnek, ha elhatározta magát az ember.

Velem is ez történt. Ifjúságom bolondságaként könyvelem el, de valójában tisztában vagyok vele, hogy a jóhoz való ragaszkodásom jeleként varrattam magamra anyám nevét, hogy mindig velem legyen, és a legnehezebb időszakokban is emlékeztessen arra, hogy ki vagyok, és mivé válhatok, ha harcolok érte.

Most viszont nem ezt értem el vele.

Tönkretettem mindent.

Gyáva voltam, hogy még mindig nem mondtam el neki. Nehéz beismerni, de ez az igazság. Perselus Piton, a készülő háború kettősjátékosa, fél elmondani egy kis apróságot magáról, az életéről… a szerelmének.

~.~.~

Másfél évvel később

Ez is eljött hát.

A halálom napja.

Meghalok azért, hogy a jó győzhessen.

Albus is megmondta… Nem hitegetett, nem állította, hogy bármi esélyem lesz túlélni a csatát.

Meghalok. Egyedül. Szeretet nélkül.

 – Nagyuram! – hajlok meg a gyilkosom előtt a Szellemszállás padlóját súrolva.
– Perszelussz, képzeld mire jöttem rá!

A szavai teljesen összefolynak előttem, már elfogadtam, hogy itt nincs mit tenni. Visszarévedek az el nem kezdődött kapcsolatunk napjára. A pillanatra, amikor az amúgy is törékeny, lopott pillanatoknak véget vetettünk. Pontosabban én, hisz én voltam hibás. Túl gyáva… Felszegett állal nézek a halál szemébe, ha már az életemben nem tettem ugyanezt. Pont akkor emelem meg a fejemet, amikor Nagini hirtelen meglendül felém.

Az a rohadt dög!

Nekiesek a mögöttem lévő üvegnek, míg a vért fröcskölő nyakamhoz kapom a bal kezem. A francba! Itt fogok elvérezni… A jobbommal meglazítom a szoros talárom nyakát, majd az ingem következik, mintha ettől bármi is megváltozna. Pár másodpercen belül lebénulok a méregtől, és utána rögtön leáll a légzésem is. Menthetetlen vagyok.

Még érzékelem, ahogy a Nagyúr távozik azzal az undok kígyóval, és hogy tőlem jobbra valami hirtelen felcsapódik. Lábdobogás, és valaki rám vetődik.

– Perselus, nem! Nem fogsz a kezeim közt meghalni! – zokogja a számomra annyira kedves hang. – Perselus! Perselus, ne! Ne halj meg! Könyörgöm, tarts ki!

Életlen foltokat látok, halk veszekedést hallok… Az ott talán Potter, a kedvesem mögött? Hirtelen egy éles fénycsóva lebben át a le-lecsukodó szemeim előtt.

 – Fawkes, kérlek segíts rajta! – Hermionét egyre halkabban hallom, a világ már teljesen összemosódott előttem, és érzem, hogy közel a vég.

Az utolsó gondolatom pedig az, hogy látta.

Tudom, hogy látta!

Látnia kellett!

Ki volt gombolva az ingem és ott volt a keze…

Biztos, hogy látta…

A nevét, a szívem fölött.

Hermione…

~.~.~

Lágy érintésre ébredek fel; hirtelen azt se tudom, hogy hol vagyok. Rögtön a pálcámért nyúlnék, de egy selymes női kéz simul a karomra. Hermione…

 – Perselus, inkább pihenj le az ágyban, mert a fotelban el fogod aludni a nyakad, és holnap az órám azzal fog eltelni, hogy a diákok panaszait hallgatom, amiért ok nélkül fosztod meg a házaikat a pontoktól! Kérlek…

Vége

A bétázás Christine Thalassinou és Nita érdeme. Köszönöm! 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük