Tudod mit hoz a jövő? – by: Tombgirl

Történet főlapja

Korhatár: 12

Bétázta Christine Thalassinou – Köszönöm, ezerszer! 🙂

19. fejezet
Nos, Eido úr?

Másnap reggel.

– Hova mész, Kalos? – kérdezte halkan Sarah.
– Nem is vettem észre, hogy bejöttél – pillantott fel a csomagolásból a férfi.
– Ne tereld el a szót! – csapott az asztalra a díva.
– Én nem… – próbált szabadkozni a vallatópadra fogott.
– Kérlek, hallottam a tegnapi kitörésed – tért a lényegre a nő.
– Még ez is… – jegyezte meg magának, mintsem Sarah-nak a férfi.
– Kalos…
– Figyelj, semmi kedvem veszekedni… – közben idegesen beletúrt a hajába.
– Rendben, Kalos Eido! Együtt alapítottuk ezt a helyet, akkor én is akarok tudni az itt történő dolgokról! Ha nem mondod el, hogy mi folyik itt, akkor legközelebb egy ügyvéd társaságában fogunk találkozni a bíróságon!
– Rendben, Sarah, te akartad! Épp azon fáradozok, hogy meggyőzzem az öreget, hogy még jó ideig támogassa a Színpadot, ugyanis elég nagy bajban van! Most boldog vagy? – kelt ki magából a férfi.
– Hmf! – játszotta a sértődöttet a nő.

A reptéren.

– Jó reggelt! Kalos Eido vagyok…
– Oh, igen. Kérem, foglaljon helyet – felelt az ügyeletes kisasszony egy bájos mosoly kíséretében.
Ezután egy gyors telefont intézett el, miközben figyelte a helyet foglaló férfit. Nem telt bele egy negyed óra, és négy ember lépett a pulthoz, két pilóta és két stewardess. Egy rövid beszélgetés után a kisasszony Kalos felé mutatott, melyet a férfi is észrevett. Felállt, és elindult a kis csapat felé.
– Üdvözlöm! Bob Harley vagyok, a Destiny kapitánya – mutatkozott be a legidősebb férfi. – Ugye ön Eido úr?
– Igen, én is üdvözlöm! Jól hallottam, Sors? * – kérdezett vissza Kalos.
– Igen, de ne lepődjön meg ezen! Sok személynek fordította meg a sorsát… – magyarázta mosolyogva. – Hadd mutassam be a többieket! – Fegyelmezetté vált a hangja. – Sorban: Mary, Ann és Tom. Remélem, élvezni fogja az utat!
– Hova megyünk? – bökte ki a kérdést Kalos.
– Titok. – Közben a pilóta kacsintott egyet a lányokra.

Pár órával később. Ki tudja, hol?

Kalos kíváncsian lépdelt lefelé a lépcsőn, miután landolt a gép, gyorsan körülnézett, de nem volt ismerős számára a reptér. Ahogy bámészkodott, egy kéz nehezedett a vállára.
– Üdvözlöm Nizzában, Eido úr! Innen fog továbbutazni Monacóba – kezdte a mondandóját a pilóta.
– Hogy hová? – rökönyödött meg Kalos. – A dúsgazdagok Mekkájába?

„Gondolhattam volna…”

– Úgy bizony – beszélt bele a gondolataiba Bob. – De siessen, kérem, mert már várják a kijáratnál.
Kalos elindult a jelzett irányba, a kapitánytól nem is köszönt el, mert ha minden igaz, akkor ma még úgyis látják egymást. Csak egy táska volt nála, megtömve a Színpad papírjaival. Az egyik kezében ezt fogta, a másikat pedig, szokásához híven, zsebre dugta.

Kilépett az utcára, és rögtön leesett az álla; egy egyenruhás sofőr közeledett felé.
– Jó napot, Uram, Jean vagyok! Remélem jól utazott – köszöntötte a sofőr.
– Ööö… izé… – Megpróbált pár normális szót formálni, de nehezen ment neki. – Nem túlzás ez egy kicsit?
– Kenneth úr ragaszkodott hozzá, hogy minél előbb odaérjen. Ma kezdődik a monte carlói fesztivál, és már most elkezdték lezárni az utakat. Így gyorsabb lesz, elhiheti nekem.
– Értem…

Pár perccel később egy hosszú konvoj száguldott az utakon. Tényleg gyorsabb volt rendőri kísérettel a haladás! Amikor Kalosnak valamennyire sikerült összeszednie magát az ámulatból, kérdezgetni kezdte a sofőrt, hogy legalább azt megtudja, hogy pontosan hová mennek. A férfi csak erre várt, dőlni kezdett belőle a szó.

– Monaco határában van egy villája Kenneth úrnak, a probléma csak az – mint már említettem –, hogy a fesztivál idején nehézkes a közlekedés. A turistabuszokat rendes hétköznapokon is csak busás ár fejében engedik be, jelenleg viszont teljesen ki vannak tiltva, még a környező utakról is. A közeli városokból indítanak helyi járatokat, de javarészt ezek is csak a dugókban rostokolnak a sportkocsik és limuzinok között. A vízen se más a helyzet, hiába vezették be évekkel ezelőtt a fesztivál-hajójáratokat; a jachtoktól moccanni se lehet. Szerencsére a rendőri kísérettel ez orvosolható, csak meg kell fizetni őket. – Mondandója végén belekacsintott a visszapillantó tükörbe.

Kalos az imént hallottakat emésztgette, közben kifelé bámult a limuzin sötétített ablakán, be-betekintgetve a milliárdosokat, hírességeket szállító autókölteményekbe. Jean épp cirádás szitkokat köpködött franciául egy ferrarisra, amelyik nem akarta a kocsija farát beljebb húzni, hogy elférjen a konvoj, amikor nagy robajjal elzúgott felettük egy helikopter.

– Hű, az anyját! Ez annak a filmsztárnak a helikoptere volt! Tudja, annak a filmnek a főszereplője, amelyiknek most megy a harmadik része a mozikban! Jaj, hogy is hívják… – lelkendezett a volánnál ülő. – Na, mindegy is! Egyébként maga is helikopterrel jött volna tovább Nizzából, csak Kenneth úr kölcsönadta a kis… Oh, hát már itt is vagyunk! Ugye, hogy milyen gyorsan ideértünk?

Kalos álla rögtön padlót fogott, amint meglátta a hatalmas mediterrán villát; teljesen elfeledkezett a félbemaradt mondatról. A limuzin épphogy begördült a bejárat elé, máris nyitották az ajtaját.

– Jó napot, uram! Jól utazott? – érdeklődött az inas.
– Igen, köszönöm – felelte a Színpad igazgatója, amíg kikászálódott.
A verőfényes napsütésben megcsillanó ablakok elvakították egy pillanatra, így botladozva indult neki a három lépcsőfoknak, amik a bejárathoz vezettek. Belépve még nagyobb pompa fogadta, mint amilyenre számított. A tágas előtérből sok ajtó nyílt a ház többi része felé, míg középen egy hatalmas lépcsősor foglalta el a helyet. Az egyik jobb oldali, nyitott ajtó felé vették az irányt. Belépve, bennszakadt a lélegzet Kalosban, ahogy a szeme elé tárult a látvány.
– Kérem, várjon itt, amíg szólok Kenneth úrnak, hogy megérkezett!

A Kaleido Színpad igazgatója még soha nem látott ehhez hasonlót. Tisztában volt vele, hogy sok rajongója van a Színpad társulatának, de nem gondolta volna, hogy pont a főrészvényese ekkora megszállott. A szoba, ahová belépett, tele volt a tagok fotóival, a műsorok plakátjaival, posztereivel, kis játékfigurákkal, a Színpad méretarányos makettjával. Úgy is mondhatnánk, hogy szinte Sorával és Laylával volt kitapétázva a helység. A többiek javarészt csoportfotókon szerepeltek, köztük néhányon Leon is, viszont feltűnt a főnöknek, hogy róla nem volt külön portréfotó, és az őt formáló játékbaba feje le volt harapva.

A szeme sarkából valami villódzást vett észre, így még beljebb lépett ebbe a szentélybe. Egy nagy tévén, lehalkítva ment a Szerelem mindörökké utolsó előadása felvételről. Sora és Leon éppen az utolsó ugráshoz készültek. Kalos hallani szerette volna a zenét is, főként, hogy azután a végzetes nap után, mikor a két sztár távozott a Színpadtól, agyonelemezte ezt a felvételt. Hitte, hogy ekkor történt valami olyasmi, ami arra késztette Sorát, hogy elhagyja a Színpadot. Talán Leon is ezért ment el végül.

Megpillantotta a távirányítót a közeli kisasztalon, odalépett, hogy felhangosítsa a tévét, de figyelmét elterelte egy lefordított képkeret. Kíváncsisága vezérelte, már a kereten pihent a keze, amikor belépett a komornyik és kifelé kezdte terelni:
– Kenneth úr a tornácon fogadja, kérem, kövessen!

Újabb folyosókon haladtak keresztül, amíg kiértek a ház mögötti erkélyre. Az öreg egy három főre megterített asztalnál ült, lehunyt szemmel.
– Jó napot, Kenneth úr! – köszönt illedelmesen, hisz tudta, hogy ezen a találkozón áll vagy bukik a Színpad sorsa.
– Á, Kalos fiam – pattant fel hirtelen az idős úr, és elé sietett kezet fogni –, üdvözöllek szerény hajlékomban! Régen láttalak, bárcsak vidámabb esemény miatt találkoztunk volna újra! Kérlek, foglalj helyet! – Azzal egy kézmozdulattal egy szék felé invitálta a vendégét.

– Köszönöm. – Leült azzal a székkel szembe, ahol előzőleg a részvényes pihent. – Tehát, mint tudja, a Kaleido Színpad az egyik legtekintélyesebb és nagy múltú színpad a világon… – kezdte a begyakorolt szövegét Kalos, közben pedig elővette a papírköteget is a táskájából.
– Nem azért hívtalak ide, hogy a Színpad régi sikereit, hanem hogy a jelenlegi nehézségeit halljam, a te elmondásod alapján, és nem a lapokból értesülve – emelte fel a hangját az öreg.
– Akkor nyílt leszek: fogalmam sincs, hogy hogyan tudnám felvirágoztatni a Színpadot! – Ingerültségében elhagyta az asztalt, és fel-le mászkálva folytatta aggodalmai sorolását. – Mindent megtettem, amit csak tudtam, de sztárpáros nélkül, pontosabban Leon híre és Sora kisugárzása nélkül teljesen meg vagyunk lőve! Hiába van egy másik párosunk, ha már lassan odáig jutunk, hogy félnek a trapéztól, ugyanis a közönség még most sem ismeri el őket! Mit a közönség, a társulat sem fogadta be őket teljesen! A forgatókönyvírónk ihletválságba került; a kellékesünk olyan lett, mint az elefánt a porcelánboltban; a legnagyobb mókamester többet szomorkodik, mint vidám; a feltörekvő fiatalok elvesztették a motivációjukat… és még sorolhatnám. Reméltem, hogy az idő majd segít, a pszichológus is ezt szajkózta, de azon kívül, hogy nyíltan nem esnek egymásnak a folyosón, semmi komolyabb fejlemény nem történt.

– Befejezted? – unta meg az öreg a panaszkodást. – Ez mind várható volt, de reméltem, hogy az idő múltával, mint ahogy te is mondtad, túl tudtok majd lépni a problémákon, úgy tűnik, hogy tévedtem. Ne hidd, hogy eddig nem vettem észre, hogy nagyon veszteségesek vagytok! Már réges-rég átléptétek azt a határt, ameddig támogatok bármilyen szervezetet. Szerencsétekre eddig fontosabb dolgok kötötték le a figyelmemet, így nem vontam ki a pénzt tőletek, de most elérkezettnek látom az idejét a radikális változtatásoknak.

„Ettől féltem! Mindjárt közli, hogy kiszáll… és azzal nekünk befellegzett.”

Kalos sápadtan várta az ítéletet, de társalgásukat megzavarta egy inas érkezése.
– Uram, most ért földet a helikopter, mindjárt itt lesz a kisasszony.
– Remek, megismerkedhet a számomra egyik legkedvesebb személlyel – ragyogott fel az öreg arca. – Akkor pár percig hanyagoljuk ezt a komoly témát, úgyis biztos lesz neki is néhány szava a Színpad sorsához! – Nagy nyugodtan kezdte el szürcsölgetni az előtte lévő italt, míg Kalos már a robbanás szélén állt.

Pár perc elteltével egyenletes kopogásra lett figyelmes a Színpad igazgatója. Az ajtó irányába fordított a fejét, ahol egy angyali teremtést pillantott meg.

„Csak Sarah meg ne tudja, hogy erre gondoltam!”

– Kedvesem, örülök, hogy ideértél, és így személyesen mutathatlak be Eido úrnak! – köszöntette a közeledő alakot.

„Egy ilyen fiatal bigével kavar? Pfúj, de perverz! A tőlünk elvont pénz biztos neki lesz körömlakkra.”

Kalos morfondírozása közepette felállt, hogy bemutatkozhasson. Ahogy egyre közelebb ért a nő, elakadt a lélegzete. Az érkező karcsú testét hosszú, egyenes fekete haj lengte körül, kék szeme bizalmatlanul fürkészte őt. A férfinek nagyon ismerősnek tűnt valahonnan, de hirtelen nem ugrott be neki a hely és az időpont, sem az, hogy milyen ügyben találkoztak volna.

– Jó napot, Eido úr! Örülök, hogy személyesen is megismerhetem, bár azt hiszem, ez nem kölcsönös… – nyújtotta a kezét az ismeretlen. – Angelika Kenneth vagyok.
– Üdvözlöm! Miért gondolja, hogy nem öröm számomra megismerni Kenneth úr… ö… barátnőjét – hirtelen egy felismerés cikázott át az agyán, miszerint trapézon edzett keze van a nőnek. A figyelmét majdnem elkerülte, hogy a kijelentését követve két metsző szempár villant rá.
– Szervusz, nagyapa! – lépett oda a nő az idős úrhoz, hogy megpuszilja az arcát.
– Remélem csak rosszul hallottam előbb, fiam – nevetett fel az öreg, majd mindhárman helyet foglaltak.
– Öhm, elnézést… – Kalos zavarában megvakarta a tarkóját, közben végig azon gondolkodott, hogy honnan ennyire ismerős neki a nő.
– Utam sikeres volt, bele fog menni; vissza fog térni a Kaleido Színpadhoz – ecsetelte a tünemény útjának okát.
– Kétségem sem volt efelől! – Az öreg jóízűen dörzsölte össze a tenyerét.
– Ki? Csak nem Sora? – kapcsolódott be a társalgásba a felocsúdott igazgató.
– Ő soha nem fog visszatérni oda – fordult felé a fekete hajú szépség.
– Mi, maga találkozott vele? Tudja, hogy hol van? Azonnal mondja meg! – követelte a férfi.
– Úgy gondolom, hogy nem tartozom semmiféle magyarázattal, főként úgy nem, hogy azon fáradozom, hogy a Kaleido Színpad újra nyereséges legyen! – förmedt rá a nő.
– Sss, fiatalok, ne kakaskodjatok! – békített őket a részvényes. – Inkább maradjunk meg annál a kérdéskörnél, hogy hajlandóak vagytok-e megmenteni azt a pénznyelőt.
– Természetesen! – vágta rá Kalos.
– És te, pici angyalkám, úgy, hogy ott lesz a Halálisten? – fordult felé az öreg.
– Mi!? – pattant fel a székből a főnök. – Visszatér? Mikor, és mégis hogy sikerült erre rávenni, és, és…
– Nem téged kérdeztelek, fiam – pirított rá Kenneth úr. – Fél siker, hogy vissza fog térni, de mindketten tudjuk, hogy azután az incidens után hatalmas port fog kavarni, ha te is megjelensz a színen – szavait újra az unokájához intézte.
– Itt az ideje, hogy ismét találkozzunk – válaszolta csillogó szemekkel a nő.
– Csodás! – ütötte össze a kezeit vidáman az öreg. – Ebédelhetnénk végre?

Az étkezés csöndben telt, mindannyiuknak volt min gondolkodni. Kalos hiába törte a fejét, még mindig nem jött rá, hogy ki ül vele szembe.

„Vissza fog térni Leon Oswald. Vajon hogyan sikerült erre rávenniük? Biztos sok pénz áll a háttérben! Az előbbi mondat alapján ismerik egymást… De vajon honnan? Ki ez a nő?”

A desszert végeztével felállt Kenneth úr az asztaltól.

– Örülök, hogy megvendégelhettem, Kalos! Az unokám kézbe veszi a maga ügyét, vegye megtiszteltetésnek! Kint már minden bizonnyal várja a limuzin. – Azzal távozott. A nő is felállt az asztaltól, jelezve a Színpad igazgatójának, hogy a mondanivalója annyira rövid lesz, hogy ameddig odaérnek a kocsiig, mindent lerendeznek.

– Vannak feltételeim, amiket reményem szerint elfogad, és majd be is fog tartani – kezdte az ifjú hölgy, a férfi fejbiccentésére folytatta. – Én diktálom a szabályokat, mindent tudni szeretnék a Színpaddal kapcsolatosan. Mint már előbb halhatta, Oswald úr vissza fog térni magukhoz, remélhetőleg rövid időn belül, utána fogok én is érkezni. A társulat nem tudhatja, hogy Kenneth úr unokája vagyok; erre nagyon figyeljen oda! Nyilván feltűnt magának, hogy trapézhoz vagyok szokva, de szeretném hangsúlyozni, hogy nem artistának megyek magukhoz, hanem tanácsadónak. Érthető? – Eközben kiértek a bejárathoz vezető lépcsőkhöz. – Nos, Eido úr, hogy dönt? Elfogadható ez a maga számára? Elfogadja a segítségemet?
– Ha csak így tudom megmenteni a Színpadot, akkor természetesen belemegyek – felelte szórakozottan a Színpad igazgatója.
– Remek, jó utat! – biccentett a nő egy mosoly kíséretében. Ekkor, ebben a szent pillanatban ugrott be Kalosnak, hogy ki is ez a nő.
– Várjunk csak! Maga az! Maga az, aki legyőzte Leon Oswaldot! De hisz maga meghalt, amikor Leon elengedte a kezét…
– Viszlát Amerikában, Eido úr! – azzal hátat fordított a távozónak Sora.
– … Maga a Fekete Angyal!

*Destiny = Sors (Angolul jobban hangzik… ;))

***

Ideje meglátogatni a Halálistent, és megtudni, hogy mivel töltötte az elmúlt két évet. Olvasd majd el a 20. fejezetet is! 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük