Tudod mit hoz a jövő? – by: Tombgirl

Történet főlapja

Korhatár: 12

Bétázta Christine Thalassinou – Köszönöm, a “sorozatgyilkosom” nevében! 🙂

20. fejezet
Látogatás a Halálistennél

Párizs felett

– Kisasszony, mindjárt ott leszünk, készüljön! – recsegte a fülembe egy éles hang.

A felhívásra kikapcsoltam a biztonsági övet és levettem a fülhallgatóm. A helikopter Párizs belvárosának egyik parkjában kapott landolási engedélyt, de csak annyi időre, amíg kiszállok. A gép ezután a város szélén fog várakozni, amíg elintézek mindent. Hm, mennyivel egyszerűbb gazdagon minden! Azért, hogy ne kelljen a reggeli dugóban két órát várakoznom, és hogy fél nap alatt biztosíthassam a Kaleido Színpad jövőjét, csak a megfelelő embereket kell ismerni.

A parkban egy pillanatra megállt az élet, amíg földet értünk és én kiugrottam a gépből, de amikor a bámészkodók rájöttek, hogy nem egy filmsztár vagy a pletykalapok valamelyik mindennapos szereplője vagyok, mindenki ment tovább. Pedig ha tudnák, hogy ki vagyok! Szerencsére most még élvezhetem a nyugalmat, de ha minden úgy sikerül, ahogy terveztük nagyapával, akkor már nem sokáig…

– Theo, nagyon siessünk, mert ki fogunk futni az időből. – Sietősen bepattantam a fekete, sötétített üvegű luxusautóba, miközben a sofőr becsukta a kocsi ajtaját. Amíg őrült sebességgel száguldottunk a La Royal színpad felé, kifelé bámultam az ablakon és ezredszerre is elismételtem a begyakorolt szövegem. A kinti épületcsodákból semmit sem fogadott be az agyam, csak amikor feltűntek a színpad csúcsai, jelezve, hogy a közelben vagyunk, akkor fordultam újra előre.

– Megkérhetnélek, hogy amíg beszélek az igazgatóval, addig te vegyél egy… tudod, milyen figurát az ajándékboltban, mert már megint szétszedte. – Morgolódásom közepette megigazítottam a kendőmet a visszapillantó tükörben, majd elővettem a pénztárcámat, hogy odaadjam annak a vacaknak az árát. Közben megnéztem azt is, hogy biztosan itt van-e az a nagyon is értékes csekk.
– Most milyen kínkeserves halálnemet kellett átélnie? – nézett rám a tükörben csillogó szemeivel Theo.
– Le lett harapva a feje. – Mielőtt megállt volna a bejárat előtt, feltette az utolsó visszatartó kérdést.
– Biztos vagy benne? – Hátrafordult és esdeklőn függesztette rám a tekintetét.
– Igen, menjünk! – válaszoltam határozottan.

„Szegény srác! Totál belém van esve, de még mindig nem jutott el a tudatáig, hogy nincs esélye nálam! Mindegy is, amíg hűséges a családomhoz, és nem jár el a szája a kilétemet illetően, addig semmi okom nincs panaszra.”

Az előtérbe belépve elváltak útjaink a sofőrömmel, én jobbra, ő pedig balra indult el. Egyre lassabban vánszorogtam a célom, a Színpad igazgatói irodája felé. Nem kopogtam be azonnal, hanem előbb lesimítottam a blézerem, és megigazítottam a hajamat fedő kendőt, ezzel is halogatva a találkozás pillanatát. Amikor már elég erőt éreztem magamban, mély levegőt vettem, és kétszer rákoppintottam az ajtóra.

– Jöjjön be! – hangzott az invitálás.
Az utasításnak eleget téve, beléptem, és a kezemet nyújtva köszöntöttem az igazgatót.
– Angelika Nagara vagyok… – kezdtem a mondandómba.
– Á, jó reggelt, miről szeretett volna ilyen sürgősen beszélni velem, főként ilyen korai időpontban? – Közben kezet fogtunk.
– Mr. Oswaldról – vágtam rögtön a közepébe.
– A világ minden tájáról jöttek az artisták, de két napnál tovább senki nem bírta mellette, tehát előre szeretném figyelmeztetni, hogy semmi garancia nincs arra, hogy maga lesz az, aki megfelel neki… – kezdte unásig ismételt beszédét az igazgató.
– Ó, értem, de én nem ezért jöttem. – Közben helyet foglaltunk a kényelmes fotelokban.
– Nem? – lepődött meg a férfi. – Akkor kérem, nézze el, hogy nem hagytam szóhoz jutni! – szabadkozott tovább.
– Azért jöttem, hogy Mr. Oswaldot kivásároljam a La Royaltól.
A férfi szemei kigúvadtak és önkéntelenül eltátotta a száját.
– Tessék? Jól hallottam? – hápogott néhány pillanatig, majd észrevéve, hogy mit művel, inkább becsukta a száját.
– Elhiheti, hogy nem szándékozom ilyesmivel tréfálkozni – feleltem teljes komolysággal.
Néhány percig csendben ültünk, és mivel úgy tűnt, hogy még mindig az előbb elhangzottakat emésztgeti a La Royal igazgatója, megtörtem a csendet.
– Megbízóm úgy gondolja, hogy ez az összeg kellőképpen méltányos Leon Oswaldért. – Közben leírtam egy hosszú számsort egy darab cetlire, majd átcsúsztattam a köztünk lévő kis asztalkán.

A férfi remegő kézzel emelte fel, és nézte meg a leírtakat.
– Khm… ez igazán… nagylelkű ajánlat Leonért, de… – Néhány másodpercig habozott. – Mit is mondott, ki a megbízója? – váltott át hirtelen tárgyaló hangnemre az igazgató.
– Kenneth úr…
– Oh, hát persze! Csak az öreg képes ilyen összeget kifizetni… – morfondírozott félhangosan. – Akkor nyilván a Kaleido Színpadhoz fogja vinni Leont, biztosan készül valamire az öreg…
– Meglehet – szúrtam közbe.
– Nézze, nem akarom megbántani sem magát, sem Kenneth urat, de egy ilyen kaliberű tehetségtől, mint Leon, igen nehéz szívvel válnék meg – nyújtotta vissza a cetlit a férfi. – Főként, hogy az angliai színpaddal jelenleg is egyezkedünk, és úgy érzem, hogy hamarosan megkötjük az üzletet.
– Oh, persze, hallottam róla – mosolyodtam el, majd lassan elvettem a fecnit, és lusta mozdulatokkal ráírtam a csekken is szereplő összeget. Nagyapa előre figyelmeztetett, hogy ez lesz, így már teljes nyugalommal kanyarintottam rá a valós összeget. A Wonder Színpaddal való egyezkedésről is mindent megosztott velem, hiszen a mai napig is ő támogatta őket, hogy eddig a bizonyos napig ne fogadják el a La Royal ajánlatát. Végül újra átadtam a kis papírdarabkát.

– Hm, igen, ez már mindenképpen átgondolandó – kezdte az újabb kört a férfi. – Bár ahogy most a helyzet áll a Kaleido Színpadnál, nem hiszem, hogy elég lesz Leon visszatérése oda… Valamint azt is vegyék figyelembe, hogy akkor én is egy kiváló artista nélkül maradok, akit igen nehéz pótolni. Mi értelme van annak, hogy az én Színpadom is a süllyesztő felé induljon meg? Már elnézést a kifejezésért – próbált meg nyájaskodni egy kicsit az igazgató.
– Igen, ezzel Mr. Kenneth is tisztában van, ezért döntött úgy, hogy az ajánlatát megtoldja a Kaleido Színpad jelenlegi párosával, Lizzel és Jackkal.
A férfi álla újfent leesett, majd hirtelen felpattant, és a kelleténél hangosabban fakadt ki:
– De hisz ez őrültség! Mi értelme van annak, ha csak Leon lesz a Kaleidóban? Nálunk is van plusz egy neves páros, akikre tudunk építeni más műsorokat, vagy éppenséggel Leon mellett töltik be a színpadot. Egy sztárral képtelenség felvirágoztatni a Kaleido Színpadot! – Kifakadása végeztével visszahanyatlott a foteljébe, majd hirtelen újra felpattant.
– Várjunk csak! Ohhó! – mosolyodott el negédesen az igazgató – Vissza fog térni Sora Naegino is, igaz? Kenneth úr újra összehozza őket! – csapta össze a két kezét a férfi.
– Sajnálom, hogy elkeserítem, de a feltételezése nem helyes – hűtöttem le a víg kedélyét.
– Akkor nem értem… egyáltalán nem logikus, amit tesz – gondolkozott az igazgató.
– Megértem, de a mi ügyünket attól tető alá hozhatjuk, nem? – próbáltam visszaterelni a fontos megbeszélnivalónkhoz, közben elővettem a csekket és átnyújtottam. – Véleményem szerint ez egy tisztességes ajánlat, és úgy gondolom, hogy mihelyst a Wonder régi párosa leszerződik ide, az angol színpad is elfogadja a maguk ajánlatát.

A férfi hangosan felnevetett.
– Nagyon furfangos, gondolhattam volna előbb erre! A jó öreg már attól a pillanattól rajtam tartja a szemét, amikor megfogant bennem az ötlet, hogy megveszem azt a színpadot, nem igaz? – Egy pillanatig hezitált. – Ne fűzzön túl sok reményt ehhez – lobogtatta meg a csekket –, ugyanis erről egyeztetnem kell Leonnal is.
– Természetesen – mosolyodtam el.
– Tudja, igen otthonosan érzi magát minálunk, és bármennyire is kedvező az ajánlat számomra, illetve a színpad számára, nem tudom, hogy ő mit fog szólni a dologhoz. Igen nagy összeget kellene majd fizetnem vigaszdíjként neki…
Ennél a pontnál döntöttem úgy, hogy ideje indulnom, mielőtt még inkább felszalad a Halálisten ára.

– Már megy is? – hökkent meg a férfi, amikor felálltam.
– Igen, ugyanis van még némi elintéznivalóm Párizsban, ha megbocsát. – Azzal hátat fordítottam neki, és elindultam kifelé.
– Várjon, itt a csekkje! – szólt utánam.
– Nem baj, tartsa csak meg – majd még visszafordultam az ajtóból. – Véleményem szerint Leon Oswald már nem sokáig fogja otthonosan érezni magát itt. – Majd kiléptem az irodából, és halkan becsuktam az ajtót.

 

*

Az elmúlt két évben

Leon Oswald még inkább méltán viselhette a Halálisten nevet. Teljesen elzárkózott a külvilágtól, éjt nappallá téve a trapézokon gyakorolt és edzett. A napi- és szennylapokat mind lemondta, már egyet sem nyitott ki. A La Royal lett az otthona, munkatársait megvetette, a Sora helyére jelentkezőket pedig rögtön elkergette, vagy fél lábbal a sírba taszított.

Társasági életet egyáltalán nem élt, a rajongói csak néha látták a húga sírja felé menet, de mindig tisztes távolból figyelték, mert egyre többször csúnya vége lett, ha valamelyikük közeledni próbált hozzá. Az előadások előtt vagy után soha nem tudták elkapni, vagy legalábbis felesleges volt rá várni. Mondhatni, hogy a leengedett biztonsági háló lett a fekhelye, párnája pedig egy-egy jelmez zavaró darabja.

A sok edzés testét még izmosabbá tette, még ellenállhatatlanabb lett a rajongói körében, akik bármennyit hajlandóak voltak fizetni azért, hogy láthassák. Ellenben néha túlhajtotta magát a Halálisten, aminek az lett a következménye, hogy egyre gyakrabban kellett lemondani az előadásokat, amikben szerepe volt, vagy éppenséggel alapból úgy tervezni, hogy nehogy kiüsse magát a fáradtsággal.

*

– Miss Kenneth, örülök, hogy újra láthatom! – köszöntött egy széles mosollyal a képén az ügyvédem.
– Én is örülök, hogy láthatom, főként, hogy egy ennyire szép napon… – fecsegtem önelégülten. – Pontosan érkezett?
– Igen, mint minden szerdán, ma is itt költi el egyszemélyes villásreggelijét – kaptam meg rögtön a választ.
– Príma! – terült el az arcomon egy széles mosoly. – A szemközti parkban fogom megvárni magukat – engedtem dolgukra a férfiakat egy fejbiccentésemmel.

Az ügyvéd előtt egy, mögötte két tagbaszakadt emberrel, magabiztosan masírozott be a kávézóba. Rögtön az egyik hátsó asztalhoz masírozott a kis csapat, hogy beteljesítsék a hosszú ideje készülő tervet, mely a Kaleido Színpad felvirágoztatását és Leon Oswald, a rettenthetetlen Halálisten bukását hordozta.

– Elnézést, Mr. Oswald – kezdett bele a jog ismerője.
– Autogramot nem adok – felelt anélkül az artista, hogy felpillantott volna az éppen olvasott könyv lapjai közül.
– Köszönjük, de nem is kérünk – szállt ringbe az egyik keménykötésű férfi is.
– Akkor mit akarnak, ha már nem hagynak békén? – nézett rájuk dühösen a Halálisten.
– Ugye megengedi? – Válaszra sem várva, leült az artistával szemközti székre. – Ügyfelem, akit maga csak Fekete Angyalként ismer, alkut ajánl magának…
– Tessék? Ki a…? – A megrökönyödést hirtelen értelem vette át Leon szemében – Él? – kérdezte megdöbbenten – Honnan…?
Az ügyvéd minden megszakítás ellenére folytatta. – … nem perli be magát, ha elhagyja jelenlegi Színpadát. Cserébe nem tárja fel a nyilvánosság előtt, hogy szándékosan engedte el a kezét azon az éjjelen, ezzel szándékos gyilkosságot elkövetve; pontosabban tervét, hisz nem halt meg, de mindenestre magát ezen terv is igen kellemetlen helyzetbe hozhatja.
– Mi van? – hüledezett a Halálisten továbbra is.
– Amit most elmondtam, azt mind megtalálja ebben a borítékban – helyezte az említett tárgyat az asztalra az ügyvéd. – Megtalálhatóak benne többek között a hölgy előzetes vallomásai is, az aznapi rendőrségi jelentések, és a többi vallomás, fényképek, és így tovább. Csupa formalitás… – mosolyodott el önelégülten a férfi.
Leon rögtön kinyitotta a borítékot, hogy megbizonyosodjon arról, hogy ez tényleg vele történik meg.
– És ezek itt? – biccentett a csapat többi tagja felé olvasás közben.
– A védelmemben jöttek, ha hirtelen felindulásból megtámadna. – Beszéde közben felállt az ügyvéd.
– Mi a…? – kapta fel haragosan a fejét a Halálisten.
– Hisz már egyszer megtette, nem igaz? – tette a széket a helyére mondanivalója közepette a másik. – Ezenkívül jó, ha tudja, hogy a hölgy felkereste Naegino kisasszonyt is, akinek úgyszintén nem volt szép véleménye magáról. Természetesen ezt is megtalálja ott – mutatott a papírokra. – Viszontlátásra!

Leon Oswald ezután a furcsa beszélgetés után úgy érezte, hogy most az egyszer legyőzték. Ha nem is közvetlenül a trapézon, de mindenképpen abban a világban, mely a legkedvesebb volt a számára eddig. Rögtön elkezdett kutatni a papírok között, hogy megtalálja Sora véleményét magáról.

– Tehát? – álltam fel gyorsan egy zöld padról, amint megpillantottam a férfiak csoportját.
– Minden úgy lesz, ahogyan eltervezte, kisasszony – biztosított az ügyvédem. – Látnia kellett volna a megsemmisülését!
– Köszönöm, hogy ennyire együtt érez velem! – Cinkosan összenéztünk. – Biztosíthatom, hogy fogom még látni. – Azzal elindultunk a park másik kapuja felé, ahol a kocsi várt rám.

– Ó, majdnem elfelejtettem, megvettem a figurát – lelkesedett Theo, ahogy beült a volán mögé.
– Remek, köszönöm! Hamarosan úgyis mi fogjuk értékesíteni ezeket a vackokat, szóval valószínűleg ez volt az utolsó eset, hogy ilyen lovagias tettet kellett végrehajtanod ezért a figuráért. – Aztán kiadtam a végszót: – Induljunk! Kalos Eido már vár rám Monacóban…

4 thoughts on “Tudod mit hoz a jövő? – by: Tombgirl

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük