Karen Hawkins: A ​makrancos hercegnő

Végül itt a befejezés.

*

Fülszöveg

Michael Hurst, a híres egyiptológus leghőbb vágya, hogy megtalálja az ősi családi amulettet. Amikor a különc felfedező rájön, hogy az ereklye Skóciában lehet, úgy dönt, nélkülözhetetlen, ám kissé házsártos munkatársával, Jane Smythe-Haughtonnal együtt odautazik. A mindig magabiztos lányt alaposan felkavarja az utazás gondolata, és ahogy közelednek úti céljuk, a vadregényes Barra szigete felé, egyre különösebben kezd viselkedni. Kísértik a múltja árnyai, és a jóképű munkaadója iránti vonzalmát sem tudja többé elfojtani.
Miközben a családi ereklye után nyomoznak, a férfi is rádöbben, hogy Jane többet jelent számára egy megbízható munkatársnál. Az amulettre azonban mások is fenik a fogukat. Vajon Jane és Michael még azelőtt megtalálják a kincset, hogy az illetéktelen kezekbe kerülne? És megfejtik-e életük másik nagy rejtélyét, hogy mit is éreznek valójában egymás iránt?

*

A könyv értékelése
(1-5; 5 a legjobb)

4,5 pont

Borító. Romantikus. Befejezés.

Spoilert tartalmazhat innen.

Végre eljutottam idáig is. 🙂 Na, nem az olvasás terén, hanem, hogy van fél perc szabadidőm lepötyögni a véleményem erről a könyvről. Sajnos ez a negyedik rész, mely egyben az utolsó is a Hurst sorozatban, már csak könyvtári példány formájában állt rendelkezésemre. Talán egy akció során megveszem majd, hogy teljes legyen az itthoni sorozat, de a jelenlegi helyzetben nem opció.

Ez a kiadás is már a puha fedelűek sorát gyarapítja, ám az előző kötettől eltérően ez fényes borítású, nem matt. A színek nagyon bejönnek és szerintem kellően harmonizálnak, de a borítón szereplő nő számomra nem egyenlő Jane karakterével. Mármint oké, barna hajú, de ha a leírtakból indulok ki, akkor alapból könnyen megbukik a lila szoknyájával, mert valahogy mindvégig a színtelenebb öltözködés képe lebegett a szemeim előtt. Mindegy, szép a borító, oké a fülszöveg és alapból egy sorozat negyedik kötete, tehát nagyon nem lehet zsákbamacska a belső…

A gondolat kellően megbukott sajnos, mert a lektor szerintem szabadságra vonult ennél a könyvnél, vagy szimplán lespórolták. Az előző kötetekben is előfordult egyszer, vagy kétszer névelő elmaradás, vagy esetleg elütés, de tényleg ilyen egyszeri, ritka példák voltak, ami azért a belefér kategóriába esik. Ennél a kötetnél viszont… Volt egy pont, ahol képzeletben már írtam is a névelőket a szavak elé… Egy-két alkalommal volt betűkimaradás, de jobban bosszantottak az a betűcskék hiányai.

Három könyvnyi kaland után, talán nem meglepő, hogy már az olvasó egy megszokott sémát, témát vár. Michael kiszabadulásáról már az előző kötetben olvashattunk és Jane megmeneküléséről is volt egy kósza mondat, így nem volt túlságosan meglepő az angliai indítás. Annál inkább fájlaltam, hogy a könyv első fele elszaladt a sok semmiben, majd a második felére, szinte a végére lett megint bezsúfolva minden. A három korábbi könyvnyi információ, kedvcsináló után teljes mértékben lelombozó volt a szerelmi szál, a kötelező ilyetén letudása. Sokkal jobbra számítottam, és talán nem alaptalanul a korábbiakból kiindulva. Az amulett végső háttérbe szorulásáról meg nem is szeretnék több szót ejteni; még gondolkozok rajta egy kicsit, hogy ez a megoldás jó volt-e, vagy ez is a csalódás oldalhoz tartozik-e.

Az epilógusban legalább mindenkiről olvashattunk még egy-egy mondatot, így ténylegesen le lett zárva ez a sorozat, még ha egyszerűen is. Szerintem miután leülepszik ez a sztori, utána nézek az írónő másik, korábbi sorozatának is, amelyben szintén felbukkan egy-egy Hurst.

A korábbi kötetekre könnyen rá tudtok keresni az oldalon, hisz ez egy sorozatnak a lezáró része volt. Még gondolkozok rajta, hogy sorozatba vagy szimpla kötetbe fogjak bele, de nagy eséllyel így is az itthon levő készletből kell gazdálkodnom. Van miből szemezgetni. 😀

*

Amit én olvastam
Karen Hawkins: A ​makrancos hercegnő

Hurst amulett 4.

Kiadó: General Press
Kiadás éve: 2017
Oldal: 272
Egyéb: Könyvtári

Michael felnevetett, ettől a mély hangtól Jane testén kellemes borzongás futott végig. Lindsee félrebillentette a fejét, és elmosolyodott. Jane biztos volt benne, hogy ha ő is így tenne, nem volna sem csinos, sem imádnivaló, egyszerűen csak úgy festene, mint egy holdkóros tehén. Afelől is bizonyos volt, hogy a férfi nem mosolyogna úgy rá, ahogy most Lindseere, hanem mérges lenne, és rászólna, hogy ne idétlenkedjen. És ami még rosszabb, Jane nem is ítélte volna el ezért. Ő egyszerűen nem az a típus.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük